Seholsincs Liza

Seholsincs Liza.

Seholsincs Liza egy hatalmas palotában élt Mendemonda ország közepén. Körülötte forgott, ha nem is az egész világ, de az egész palota. reggeltől estig szolgálók vették körül. Voltak, akik selyembe-bársonyba öltöztették, mások aranyfürtjeit fésülték, majd igazgyöngyökkel és drágakövekkel ékesítették. Minden kívánságát teljesítették, minden léptét óvták. Féltették a tavaszi széltől, a nyári napsugártól, az őszi ködöktől, a tél hidegétől, de még a hulló harmattól is. Seholsincs Liza mégsem volt boldog.

Ha palota folyosóin vagy kertjében sétált, esetleg kocsikázni támadt kedve aranyhintaján, udvarhölgyei elkísérték. Az egyik a napernyőjét vitte, a másik csipkés legyezőjét, a harmadik aranytükrét tartotta, a negyedik csemegés kosárkáját cipelte arra az esetre, ha megéhezne a hercegnő. És ha egy alattvaló megpillantotta őt, mélyen meghajolt előtte, s azt mondta: „Még egy ilyen szépség sehol sincs a földön, mint a mi hercegnőnk!” Seholsincs Liza mégsem volt boldog.

Amikor eladósorba került, a világ minden égtájáról özönlöttek a gazdag kérők táltos paripákon, fényes fogatokon, hét tengert átszelő hajókon. De hiába versengtek a kezéért királyfik, hercegek és grófok, hiába halmozták el ajándékokkal, hiába zengtek ódákat a szépségéről: Seholsincs Liza mégsem volt boldog.

A király ekkor udvarába hívatta országa minden bölcsét és tudósát, hogy orvosságot találjanak egyetlen gyermeke szomorúságára. Össze is gyűltek a királyi palotában Mendemonda ország tudósai, doktorai és jövendőmondói. Jótanácsaiknak, titkos receptjeiknek nem volt se vége, se hossza. De hiába esküdött mindegyikük a saját igazára, sorra felsültek a tudományukkal. Megszégyenülve oldalogtak haza, mert Seholsincs Liza továbbra sem volt boldog.

Legvégül a király Liza öreg dajkájához fordult kétségbeesetten: – Mondd meg nekem, dadus! Hát nincs semmi gyógyír az én szépséges Lizám bánatára?

–  Volna, volna, felséges királyom! – hangzott a válasz. – A boldogság rózsája. De annak ára van, nagy ára.

–  A boldogság rózsája? – álmélkodott a király. – És az mi fán terem? Előkerítem a föld négy sarkából is! Megadok érte mindent: ezüstöt, aranyat hat szekérrel, ha ezen múlik lányom boldogsága!

–  A palota kertjében terem az, felség. S nem aranyban, ezüstben mérik annak az árát. Holnap odavezetem Lizát, ha óhajtja – mondta a dada. –  Csupán egy feltételem van: Minden úgy történjen, ahogy én kérem.

A király fölöttébb csodálkozott a dajka szavain: „Az ő kertjében teremne a boldogság rózsája? És még hírét sem hallotta?” De szavát adta: minden úgy fog történni, ahogy az idős asszony kívánja, csak lássa mosolyogni a hercegnőt.

Másnap a dajka korán reggel kopogtatott Seholsincs Liza ajtaján.

–  Jó reggelt, hercegnő! – hajolt meg Liza előtt illendően, majd a szolgálókhoz fordult: – Ma nem lesz szükség selyemre-bársonyra, se gyöngyökre vagy legyezőre. Adjatok a hercegnőre egy egyszerű vászonruhát és kötényt, majd fonjátok be a haját jó szorosan!

A szolgálók majd elájultak a kérés hallatán, de nem mertek ellenkezni az utasítással, hisz a király parancsba adta, mindennek úgy kell történnie, ahogy a dajka kívánja. Liza sem tiltakozott, csak várta, mi fog ebből kisülni. Szótlanul lépkedett a dajkája mellett, aki a rózsakertbe vezette. egyszer csak megálltak az egyik rózsatő előtt:

–  Erre bizony ráfér egy alapos metszés, kapálás és öntözés is – mutatott a rózsára az öregasszony.

–  Ez lenne a boldogság rózsája? – kérdezte Liza csalódottan. ­– Azt hittem, gyönyörű. Azt hittem, hogy párja sincs a földön.

–  Olyan lesz! – ígérte a dajka. – De annak ára van: két dolgos kéz, mely megszépíti.

Seholsincs Liza mit tehetett mást, nekilátott a munkának. Bár néha a tüske szúrta ujjait, a por lepte ruháját, mégis hűségesen követte dajkája t minden utasítását. Legvégül kipirult arccal nézett végig a rózsabokron.

– Ez lett a legszebb! – kiáltotta elégedetten.

– S milyen szép lesz akkor, ha majd újra és újra virágba borul, így hálálva meg, amit érte tettél. Valahányszor erre jársz és ránézel, eszedbe jut majd, hogy ez a szépség a kezed munkája nyomán bontakozott ki, így válik a te boldogság rózsáddá – tette hozzá a dada. – Mert nincs is nagyobb boldogság, mint amit munkád gyümölcse okozhat.

A következő reggelen Lizát már a kertben találta a dajkája. Egy újabb rózsatövet gondozott a hercegnő. S ahogy teltek a napok, múltak a hónapok, Liza egyre nagyobb szeretettel és egyre ügyesebben ápolgatta virágait.

A király kertjében még soha nem illatoztak olyan pompás rózsák, mint azon a nyáron. Liza pedig büszkén sétált a bokrok között. És ha egy alattvaló megpillantotta őt, mélyen meghajolt előtte, s azt mondta: „Még egy ilyen szorgalmas hercegnő sehol sincs a földön!” Seholsincs Liza pedig még soha nem volt ilyen boldog.