A pöttyös zokni és a lyuk (A pöttyös zokni meséi V.)


https://webshop.meskete.hu

Ha volt valami, amit a pöttyös zokni igazán szeretett, az a szárítókötélen való hintázás egy kellemes langyos fürdő után, ahogy a mosást nevezte.
Tetszett neki, hogy a szárítókötélről belátta az egész kertet, a zöld pázsit közt kanyargó keskeny utakat, ...

Kép forrása: meseles.hu

Ha volt valami, amit a pöttyös zokni igazán szeretett, az a szárítókötélen való hintázás egy kellemes langyos fürdő után, ahogy a mosást nevezte.

Tetszett neki, hogy a szárítókötélről belátta az egész kertet, a zöld pázsit közt kanyargó keskeny utakat, a nyár színeiben pompázó virágokat, a gyümölcstől roskadozó fákat – sőt, még a szomszédba is átkukucskálhatott. Kíváncsian nézelődött, figyelte a virágok körül döngicsélő méheket, az elröppenő tarka pillangókat. Élvezte, ahogy a szél pajkosan játszik vele, hol cirógatja, hol belekap és repteti.

Ezen a napon viszont semmihez sem volt kedve, csak bágyadtan csüngött testvére mellett – ahogy párját nevezte. Még akkor sem derült jókedvre, amikor gazdája arra szaladt labdázás közben. Máskor boldogan kiabálta Dorina után: „Száll a labda, száll magasra, most feldobja, most elkapja…” Most csak csöndben gubbasztott, nem törődve rózsákkal, pillangókkal, de még a kerítésen nyújtózkodó tarka macskával sem. Pöttyei mélyén érezte, valami nincs rendben.

– Mi a baj, pöttyöském? Nagyon csendben vagy! Álmos vagy? Lehet kifáradtál a tegnapi nagy futkorászásban! – szólította meg Dorina, akinek feltűnt a zokni bágyadtsága. Abbahagyta a labdázást, a szárítókötél alá futott, ott ágaskodott, hogy lássa, mi a helyzet.

– Meglehet, hogy kifáradtam… – sóhajtotta a zokni. – Nem tudom, olyan furcsán érzem magam.

– Szerintem már megszáradtatok! – folytatta a kislány. – Kisétáljunk a mólóra sirályokat nézni?

– Nagyon kedves tőled, de valahogy ma nincs kedvem a sétához – válaszolta a pöttyös zokni olyan halkan, hogy még a mellette lévő párja is alig értette.

– Ajaj, ha a sirályok se derítenek jó kedvre, már komoly lehet a baj! – ingatta a fejét Dorina, miközben egy kis székre felmászva óvatosan kiszabadította a zoknipárt a csipeszek szorításából.

– Hadd nézzelek csak! – tapogatta meg gyengéden. – Igen, már meg is száradtatok, még a lábfejeteknél is… de ó,ó! Ó,ó!

– Mi az, hogy ó,ó? – kérdezte aggodalmasan a zokni. Bár a hangsúlyból sejtette, valami gond lehet.

– Egy pici lyuk van a sarkadnál – közölte vele Dorina, miközben még egyszer alaposan szemügyre vette.

– Egy lyuk? Milyen lyuk? Mi az, hogy lyuk? – kérdezte a zokni egyre kétségbeesettebben. Érezte, bármi is legyen az a lyuk, semmi jót nem jelent a számára.

– Egy parányi lyuk. Ott elszakadt a cérna…  és ott most nincs semmi. – magyarázta neki a kislány.

– Végem van, végem van! – siránkozott a pöttyös jószág. – Én cérna nélkül semmi vagyok! Cérna nélkül szertefoszlok! Nincs ott semmi! Semmi vagyok! És a pöttyeim? Mi lesz a pöttyeimmel?

– Ne aggódj, ez csak egy aprócska lyuk! – vigasztalta Dorina. – Gyere, megkeressük az anyukámat, biztosan tud segíteni! – Azzal leugrott a székről.

Az apró lábak fürgén szaladtak végig a folyosó kövezetén, egészen az anyukája szobájáig. Dorina anyukája értesülve a nagy bajról, gondosan szemügyre vette a zoknit, majd vidáman a kislánya felé biccentett:

– Semmiség az egész!  Pár öltés kell csak, és szebb lesz, mint új korában. Hozd ide a varródobozomat!

– Mi az, hogy pár öltés? – kérdezte gyanakodva a zokni. Rossz érzése még erősebb lett, amikor anyuka egy hegyes tárggyal közelített felé.

– Aú, ez fáj! Ez nagyon fáj! Én nem akarok öltést! És lyukat se akarok! – jajdult fel az első öltés után.

– Jaj, te szegény! – kuporodott le mellé Dorina. – Tudom, hogy fáj, de te egy hős és bátor zokni vagy, akinek meg se kottyan néhány öltés. És ha ezt kibírod, el fog tűnni a lyuk, mert ezek az öltések messze űzik a gonosz és kegyetlen lyukat, a zoknik fő-fő ellenségét! Én pedig simogatom a pöttyeidet, amíg kész nem leszel. Anyukám nekem is mindig fogja a kezemet, amikor szurit kapok a rendelőben.

A pöttyös zokni nem akart szégyenben maradni, ha már egyszer hős és bátor zokninak nevezte Copfoska. És azt sem tudta, mi az a szuri, de azt gondolta, ha annak is köze van ehhez a nagyon hegyes tárgyhoz, borzasztó lehet. Pöttyeit összeszorítva tűrte, hogy Dorina anyukája bestoppolja a lyukat, míg fel nem csendült a megváltó mondat:

– Kész van! Nézd meg magad a tükörben! Valódi mestermunka lett!

Dorina készségesen szaladt a fürdőszobába, hogy kihozza a kistükröt, majd a zokni elé tartotta:

– Parancsolj! Nézd csak meg, alig látszanak az öltés nyomai! – vigasztalta a zoknit.

– Látom… Látom… De akkor sem vagyok már tökéletes! Foltos vagyok! – sóhajtotta pöttyöske bánatosan.

– Kérhetek én is néhány öltést, hogy én is foltos legyek? – szólalt meg ekkor a zokni párja, aki szokásához híven csendben figyelte az eseményeket. – Testvérek vagyunk, legyünk hát egyformák.

– De kicsit fájni fog! – figyelmeztette Dorina anyukája, miközben újra cérnát fűzött a tűbe.

– Nem baj, kibírom! Én is hős zokni vagyok! – felelte bátran a zokni, és engedelmesen feküdt az anyuka ölében, miközben Dorina kedvesen megsimogatta.

– Te is kész vagy! – jelentette ki elégedetten Dorina anyukája. – Meg kell mondanom, te egy nagyon rendes és rendkívüli zokni vagy! Ritkán szólalsz meg, de a pöttyeid a helyén vannak!  Esetleg akad még valaki, aki szeretne néhány öltést, vagy elpakolhatom a varródobozt?

Dorina nagyot kacagott.

– Köszönöm, de én megoldom másképp ezt a foltos dolgot!

Egy kis időre eltűnt a fürdőszobában, majd kerek ragtapaszokkal a lábán tért vissza.

– Nézzétek, nekem is van foltom! Nem is egy! – dicsekedett.

– Foltosok vagyunk! – kiáltotta vékony cérnahangján a zokni. – Szebbek és erősebbek, mit valaha! Legyőztük a gonosz zoknifaló lyukszörnyet!

– Hűha! – nevetett szívből Dorina anyukája. – Ti aztán igazi hősök vagytok! Olyan bátrak, mint Manóka, a legkisebb manóherceg.

– Ó, az a kedvenc mesém! – tapsolt Dorina boldogan. – Elmeséled nekik is? Ők még sosem hallották!

– Természetesen – bólintott az anyukája. – Tudod, mikor van meseidő?

– Tudom, ha majd ránk mosolyognak az első csillagok! – felelte a kislány. – Menjünk, lányok! Üljünk ki a hintába, várjuk a csillagokat!

– Menjünk! Várjuk! Repüljünk! – cincogták a zoknik. És úgy várták, hogy feltűnjenek az első csillagok, mint életükben soha talán.

 
Sarkadi Emília (Limy), amatőr költő, író és meseíró

Sarkadi Emília vagyok. Barátaim még a középiskolában Limynek neveztek el. Ebből a becenévből született Facebook oldalam elnevezése, a Limytáltkiadas. Bölcsész vagyok diplomám és életszemléletem tekintetében egyaránt. Hazaköltözésem óta szülőfalum, Sárrétudvari iskolájában tanítok magyart, történelmet. drámát és angolt. Amennyire időm engedi, verseket, meséket, novellákat alkotok, de írtam már szövegkönyvet is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!