Manóka és Csipkebogyó (Pöttyös zokni mesék VI.)


https://webshop.meskete.hu

Manóka és Csipkebogyó

 

Ezen az estén még a várva várt csillagok is kíváncsian kandikáltak be Dorka szobájának ablakán, és a locsi-fecsi pöttyös zokni is néma áhítattal figyelte a kislány édesanyját, ahogy az ágy szélére telepedett, megigazította a szemébe hulló tincseit, majd kinyitott egy mesekönyvet, melynek fedelén megkopott, valaha aranyszínű betűkkel a következő állt: Manóka herceg és más történetek. Néhányat lapozott benne, és olvasni kezdett:

Valamikor réges-régen Boróka király birodalmának északi szegletében terült el egy vénséges tölgyes. A fák leveleinek susogását már messziről hallhatta az, akinek útja az erdő mentén vezetett. Nem is nevezték hát másképp, mint Sejtelmesen Suttogó Tölgyesnek. A közeli faluban lakók körében legendák keringtek a fák rejtekén élő különös lényekről, de soha senki emberfia nem látta még ezeket a teremtményeket. Az erdőben gombákat és bogyókat gyűjtögetők nem találtak mást, csak hamvas szedret, békakontyot és óriási páfrányokat. Ha észre is vették volna a páfrányok alatt megbúvó manólakokat, egyszerű vakondtúrásnak vélték volna azokat.

Manó Manfréd király népe háborítatlanul élt, békében az erdő állataival. Manfréd király büszke volt szorgos-dolgos népére, virágszirmokkal fedett, százablakos palotájára. A faragott kapuk előtt egyenruhás manókatonák álltak őrséget. Gomba formájú lépcsők vezettek a trónterembe, ahol Manfréd király tanácsadói körében üldögélt makkokból készült trónusán, vagy éppen manó- és tündérnépek küldötteit fogadta.

 A manók uralkodója legnagyobb büszkesége mégis a családja volt: szépséges felesége, Malvina, valamint három lánya és három fia. Szomorúságot csak akkor érzett, ha legkisebb fiára, Manókára pillantott, aki még a manók között is aprócskának számított. Ráadásul őt nem érdekelte sem a manók történelme, se a hadtudományok, ellentétben bátyjaival, akik igencsak harcias manók voltak. Manóka legszívesebben a manóvár könyvtárában kuporgott, és a híres varázsló, Manó Botond könyveit bújta.

– Manóka majd varázsigéivel fogja legyőzni Boróka király hadait! – gúnyolták a bátyjai, és kardjaikkal feléje hadonásztak. Manóka ilyenkor még mélyebbre húzta manósipkáját a kobakján, de nem szólt egy szót sem. Egyedül édesanyja, Malvina királynő kelt a védelmére:

– Harcolni Boróka király ellen?  Ember ellen nem hadakozunk, ember előtt nem mutatkozunk, ez az ősi manótörvény! A tudás sohasem szégyen, és még a hasznunkra is lehet!

Egy napsütéses őszi napon Manóka herceg gombagyűjtést felügyelte, amikor hangos hüppögésre lett figyelmes.

„Vajon ki lehet az? Csak nem egy manócsemete került bajba?” – töprengett. A munka irányítását tüstént Manó Boldizsárra bízta, aki nagyon öreg és tapasztalt manó volt, valamint a mendemonda szerint Manó Botond ük-ük-ük-ükunokája. Manóka elindult a hang irányába, hogy felderítse, mi történt. Ahogy a fák között haladt, néha majd’ térdig süppedt az avarszőnyegben, néha megbotlott egy-egy korhadt ágban vagy gyökérben, de végül elért egy mohos sziklához, amelyen – manók ura, segíts meg! – egy emberi lény zokogott.

Manóka még életében nem találkozott emberrel, ahogy más manó sem, hiszen ősi manótörvény: „Kerüld az embert, ne fedd fel titkunk, hogy mi az erdő rejtekén lakunk!” Ennek ellenére mégsem fordult vissza. Félelmét és a törvény tiszteletét legyőzte kíváncsisága, és közelebb lopózott a sziklához, amelyen a teremtmény kuporgott. A manók hercege a száját is eltátotta a csodálkozástól, mert sohasem látott ilyen gyönyörűséget egész manóéletében! Vörös haja a derekáig omlott alá dús fürtökben, zöld selyem ruháját egy gyöngyös aranyöv fogta össze, a ruha alól két tűzpiros topánka kandikált ki. A lány fején pedig apró, csipkebogyókból font korona ékeskedett.

„Gyönyörűségesebb, mint a tündérlányok!” – állapította meg Manóka magában, és elfeledkezve az ősi törvényről, megszólította:

– Miért sírdogálsz, szépséges hercegnő? – kérdezte szelíden, ugyanis éles eszével egyből kitalálta, hogy aki ilyen díszes ruhát visel koronával a fején, csak királyi leszármazott lehet.

– Ki az? Ki szólt hozzám? – kapta fel a fejét Csipkebogyó. Valóban ő volt az, Boróka király egyetlen leánya.

Hej, most került bajba Manóka! Mit is tegyen? Válaszoljon? Fedje fel kilétét, és sodorja ezzel bajba a manókat? Vagy hagyja magára a leányt? „Ős törvény, ősi törvény…” – morfondírozott magában. – „De az is manótörvény, hogy segíts a bajbajutottakon! Ez a leány ugyanúgy bajban van, mint a mókus, akinek a lábát gyógyítottam meg. Valószínűleg eltévedt. Ha nem talál haza, akkor a keresésére indulnak.  Akkor emberek lepik majd el az erdőt, a manókat és a vadállatokat is megriasztanák kiabálásukkal és csörtetésükkel. Egy életem, egy halálom, segítek neki!” –szánta el magát, majd felmászott egy rönkre, hogy jobban látszódjon, és onnan válaszolt:

– Én Manóka herceg vagyok, Manfréd király gyermeke! És te ki vagy, hercegnő?

A hercegnő a hang irányába nézett, de alig akart hinni a szemeinek: egy kidőlt fatörzsön egy manólegény álldogált és integetett. Fekete nadrágot és kék zubbonyt viselt, fején manósipka billegett. Csipkebogyó hercegnő ijedtében még a hüppögést is abbahagyta. Felpattant a szikláról, és óvatosan hátrálni kezdett:

– Te egy manó vagy?  Az nem lehet! A manók csak a mesében léteznek! És mit akarsz tőlem? Madárrá varázsolni? Fogságba ejteni? Manóvárba hurcolni láncon?

„Mennyi butaságot mesélhetnek rólunk az emberek! Nem csoda, hogy kerüljük őket!” – gondolta magában a herceg, de hangosan csak ennyit mondott:

– Segíteni szeretnék rajtad. Elárulod, miben lehetek a szolgálatodra? És a nevedet… Én már bemutatkoztam!

– Jaj, bocsáss meg! – felelete a hercegnő. – Én Csipkebogyó vagyok, Boróka király leánya! És mi tagadás, eltévedtem az erdőben – mondta, majd újból sírva fakadt.

– Ne sírj, kedves Csipkebogyó! Kivezetlek én a rengetegből! – ígérte Manóka.

– De nem mehetek üres kézzel haza! – hüppögte a hercegnő, Manóka felé emelve üres kosárkáját.

– És mire lenne szükséged innen, a tölgyesből? – kérdezte manóherceg.

– Jaj, nagy az én bánatom! Atyám, Boróka király súlyos beteg. A dadám szerint csak a varázslófűből készült főzet gyógyíthatja meg. El is indultam a kosarammal, de hol találok én ilyet?

– Boróka király súlyos beteg lehet, ha varázslófűből készült főzetre van szüksége. Kell még hozzá kevés cifra sáfrány, borzongós csombor és illatos macskamenta is – sorolta Manóka.

Csipkebogyó hercegnő zavartan elpirult. Ezeket a növényeket még hírből sem ismerte. De nem volt sok ideje szemlesütve álldogálni, mert Manóka nagyot füttyentett. Erre egyszeriben ott termett az a mókus, akinek néhány héttel ezelőtt meggyógyította a lábát:

– Mit parancsolsz, Manóka herceg? – kérdezte a vörös bundájú.

– Vezesd el, kérlek, Csipkebogyó hercegnőt a tölgyes széléig! De ne ugrálj túl gyorsan ágról-ágra, hadd tudjon követni!

– Megbízhatsz bennem, herceg! – válaszolta a mókus büszkén kidüllesztve a mellét, hogy ilyen fontos feladatot bíztak rá. – Gondom lesz a hercegnőre! – ígérte, azzal neki is lendült az ugrásnak.

– Kövesd a mókust, ő majd kivezet az erdőből! – tanácsolta Manóka Csipkebogyónak. – Mire a csillagok feljönnek az égre, én is a kastélyodban leszek a főzettel. Ezért mihamarabb munkához kell látnom! – tette hozzá, bár szíve szerint egy percre sem mozdult volna el Csipkebogyó hercegnő mellől. Egy darabig nézte, ahogy a szépséges teremtés a mókus után eredt, majd sarkon fordult, hogy minden hozzávalót összegyűjtsön az orvossághoz. Sziklákon kúszott, forráson gázolt át, kövek sebezték meg kezét, csalán is csípte, de végül manósapkája megtelt gyógyfüvekkel.

A manóvárba érve levette a rozsdás lakatot, amely Manó Botond szobáját őrizte, és munkához látott: aprított és zúzott, kevert és kavart, csepegtetett és csurgatott –, végül a kész főzetet egy üvegbe töltötte, le is dugaszolta. Aztán felmászott a tölgyfára, és megkérte Kuvik baglyot, vigye el őt Boróka király várába.  A bagoly csak a nyakát nyújtogatta zavarában, és azt huhogta:

– Ismered a törvényt, Manóka!

– Igen, ismerem. De ez élet-halál kérdése! Boróka király súlyos beteg. Csak tegyél le a Csipkebogyó hercegnő ablakánál, hogy senki ne lásson meg! Átadom az üvegcsét, és fordulhatunk is vissza!

Kuvik nem szólt egy szót sem. Megrázta tollait, engedelmesen hátat fordított Manókának, hogy a herceg fel tudjon ülni a hátára. A csillagok éppen csak feltűntek az égen, amikor Manóka bekopogtatott Csipkebogyó ablakán.

– Meghoztam a főzetet! – suttogta. Tarisznyájából elővette az üvegcsét, átnyújtotta a hercegnőnek. Aztán, huss, Kuvik hátán el is tűnt az éjszakába!

Nap nap után gyűjtötte a növényeket, elkészítette a friss orvosságot, esténként pedig elvitte Csipkebogyó hercegnőnek, aki már türelmetlenül várta. Boróka király pedig egyre jobban lett, egy hét alatt visszanyerte erejét.

– Drága leányom! – ölelte magához Csipkebogyót a király. – Köszönöm, hogy megmentettél. Te vagy a földkerekség legbátrabb gyermeke, hiszen a tölgyest is bejártad, hogy meggyógyíthass!

Csipkebogyó irult-pirult zavarában, mert érezte, a dicséret nemcsak őt illeti. Nem is tudta az igazságot magában tartani. Megeskette édesapját, hogy nem árulja el senkinek a titkát, majd elmesélte különös találkozását Manóka herceggel. Boróka király türelmesen végighallgatta a történetet, végül így szólt:

– A te Manókád Manfréd király fia. Azé a Manfréd királyé, aki egyszer megmentette nagyapádat, amikor csapdába esett a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. A fia is bátor legény lehet, hiszen elmerészkedett egészen a kastélyig. Ha az őrök észrevették volna…

– Igen – folytatta –, én is tudok a manók létezéséről, de őrizzük titkukat. Ez a legkevesebb, amit tehetünk értük azok után, hogy megmentették az apámat – és engem is.

– Igazad van, apámuram – válaszolta Csipkebogyó hercegnő. – Én is hallgatni fogok, ígérem. Bár fáj a szívem, hogy többé nem láthatom Manókát.

– Helyes legény lehet, ha így elpirultál! – mosolygott Boróka király. – És ki más lenne érdemes a kezedre, mint az, aki megmentette a király életét.

– De édesapám! Ő egy manó! Soha nem tehetné be a lábát a kastélyunkba, mert kitudódna a manók létezése. Az emberek fenekestől forgatnák fel a tölgyest…

– Ebben igazad van – bólintott a király –, a manók hercege nem jöhet ide. De te mehetnél a tölgyesbe. Ami engem illet – fejezte be a mondókáját –, a hosszú betegség után jól is esne egy erdei séta.

Ahogy a király mondta, úgy is lett. Másnap felkerekedtek kettesben, útjukat a Sejtelmesen Suttogó Tölgyes felé vették. Csipkebogyó hercegnő boldog volt, hogy újra láthatja Manókát. Engedelmesen lépdelt édesapja mellett, amíg egy korhadt fához nem értek. Ott Boróka király hármat koppantott a tölgyfán és így szólt:

– Manfréd király, nyiss kaput nekem! Boróka vagyok, nem akárki idegen!

Csodák csodája - szinte a föld alól - egy apró teremtmény bukkant elő. Bársony palástja alatt fekete inget és nadrágot viselt, oldalán kard, fején korona fénylett.

– Mit tehetek érted Boróka király? – szólalt meg a Manó Manfréd, mert ő volt az teljes életnagyságában – már amennyire nagyságról lehet beszélni egy manó esetében.

– Jó Manfrédom, legkisebb fiadat, Manókát keresem, aki csodafőzetével megmentette az életemet! Jutalmul neki szánom leányomat, Csipkebogyó hercegnőt!

Manfréd király ámult-bámult, de nyomban kiadta a parancsot az őröknek: hívják a színe elé Manókát, aki kisvártatva előbukkant. Mély meghajlással köszöntötte a vendégeket. Boróka király szemügyre vette, majd így szólt hozzá:

– Te vagy Manfréd király legkisebb fia, Manóka?

– Az vagyok, felséges királyom!

– Te készítetted és hoztad el a kastélyomba a varázslófű főzetét?

– Így igaz!

– Ezért köszönettel tartozom neked. Mit kérsz cserébe? Aranyat, gyémántot? Fele királyságot?

– Nem kérek én semmit, Boróka király!

– Csipkebogyó lányom kezét elfogadnád-e?

– El én, felséges királyom, ha önként adná, szeretetből, nem puszta hálából!

Ekkor Boróka király a lányához fordult:

– Mit mondasz erre édes lányom?

– Szeretem Manókát, amióta megpillantottam kék zekéjében és manósipkájában. De hogy lehetnénk mi együtt boldogok? Ő manó, én pedig ember vagyok…

– Manósipkán ezer bojt! – szólt közbe Manfréd király. – Ne legyek a manók királya, ha némi bűbájjal nem tudok segíteni! Viszont el kell döntenetek, hogyan akartok létezni: ember vagy manó alakjában!

– Változtass engem manóvá, ha lehet! – kiáltotta izgatottan Csipkebogyó. – Manóka már sok áldozatot tett értem. Most rajtam van a sor.

– Jól meggondoltad, hercegnő? Ha egyszer elvarázsollak, manó maradsz mindörökre! – figyelmeztette Manfréd király.

– Inkább én hadd legyek ember! – kérlelte Manóka. – Boróka királynak ő az egyetlen leánya, magányos volna nélküle az élete. Míg veletek itt maradnak bátyáim és nővéreim. Emberként is tudok vigyázni a tölgyes lakóira, és majd gyakran sétálunk az erdőben…

– Legyen hát úgy, ahogy akarod! – felelte az édesapja, és jogarával Manóka felé intett: – Legyél ember mindörökre, búcsút int most manófölde!

És láss csodát: Manóka daliás vitézzé változott. Könnyek között elbúcsúzott családjától és manónépétől, hogy elinduljon egy új és idegen világba, melynek részévé, majd uralkodójává vált.

Hogy Tölgyes herceg – ahogy az emberek megismerték –, melyik országból érkezett, senki nem tudta pontosan, viszont jóságos, bölcs uralkodóként tisztelték és szerették. Azt pedig, hogy ő manóként látta meg a napvilágot, végképp nem gondolták volna. Hiszen manók csak a mesékben léteznek – no meg a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. Titkukat pedig megőrzi mindörökre Boróka király, Csipkebogyó hercegnő és Tölgyes herceg.

 

 – Gyönyörű történet! – szipogta meghatottan a pöttyös zokni. –  Csak azt nem tudom, mi történt „ésmással”.

– Ésmással? – csodálkozott Dorka anyukája. – Az meg kicsoda?

– Jaj! Hát oda van írva nagybetűkkel a könyvre: Manóka „ésmás” történetek! – válaszolta pöttyöske.

– Te tudsz olvasni? – álmélkodott Dorina.

– Tudok, biz’ én! Nem hiába kuksoltam az iskolában két évig a pad alatt! – felelte a zokni, majd nagyot ásított: – Egyszer ezt is elmesélem…

Azzal szorosan hozzábújt a testvéréhez, és már aludt is. Dorka óvatosan a zoknis kosárba fektette őket: – Aludjatok jól!

 

Meghallgatható itt: 

https://momoradio.hu/manoka-es-csipkebogyo-irta-sarkady-emilia/

Sarkadi Emília (Limy), amatőr költő, író és meseíró

Sarkadi Emília vagyok. Barátaim még a középiskolában Limynek neveztek el. Ebből a becenévből született Facebook oldalam elnevezése, a Limytáltkiadas. Bölcsész vagyok diplomám és életszemléletem tekintetében egyaránt. Hazaköltözésem óta szülőfalum, Sárrétudvari iskolájában tanítok magyart, történelmet. drámát és angolt. Amennyire időm engedi, verseket, meséket, novellákat alkotok, de írtam már szövegkönyvet is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!