Manóka és Csipkebogyó (Pöttyös zokni mesék VI.)

Manóka és Csipkebogyó (Pöttyös zokni mesék VI.).

Manóka és Csipkebogyó

Ezen az estén még a várva várt csillagok is kíváncsian kandikáltak be Dorka szobájának ablakán, és a locsi-fecsi pöttyös zokni is néma áhítattal figyelte a kislány édesanyját, ahogy az ágy szélére telepedett, megigazította a szemébe hulló tincseit, majd kinyitott egy mesekönyvet, melynek fedelén megkopott, valaha aranyszínű betűkkel a következő állt: Manóka herceg és más történetek. Néhányat lapozott benne, és olvasni kezdett:

Valamikor réges-régen Boróka király birodalmának északi szegletében terült el egy vénséges tölgyes. A fák leveleinek susogását már messziről hallhatta az, akinek útja az erdő mentén vezetett. Nem is nevezték hát másképp, mint Sejtelmesen Suttogó Tölgyesnek. A közeli faluban lakók körében legendák keringtek a fák rejtekén élő különös lényekről, de soha senki emberfia nem látta még ezeket a teremtményeket. Az erdőben gombákat és bogyókat gyűjtögetők nem találtak mást, csak hamvas szedret, békakontyot és óriási páfrányokat. Ha észre is vették volna a páfrányok alatt megbúvó manólakokat, egyszerű vakondtúrásnak vélték volna azokat.

Manó Manfréd király népe háborítatlanul élt, békében az erdő állataival. Manfréd király büszke volt szorgos-dolgos népére, virágszirmokkal fedett, százablakos palotájára. A faragott kapuk előtt egyenruhás manókatonák álltak őrséget. Gomba formájú lépcsők vezettek a trónterembe, ahol Manfréd király tanácsadói körében üldögélt makkokból készült trónusán, vagy éppen manó- és tündérnépek küldötteit fogadta.

 A manók uralkodója legnagyobb büszkesége mégis a családja volt: szépséges felesége, Malvina, valamint három lánya és három fia. Szomorúságot csak akkor érzett, ha legkisebb fiára, Manókára pillantott, aki még a manók között is aprócskának számított. Ráadásul őt nem érdekelte sem a manók történelme, se a hadtudományok, ellentétben bátyjaival, akik igencsak harcias manók voltak. Manóka legszívesebben a manóvár könyvtárában kuporgott, és a híres varázsló, Manó Botond könyveit bújta.

– Manóka majd varázsigéivel fogja legyőzni Boróka király hadait! – gúnyolták a bátyjai, és kardjaikkal feléje hadonásztak. Manóka ilyenkor még mélyebbre húzta manósipkáját a kobakján, de nem szólt egy szót sem. Egyedül édesanyja, Malvina királynő kelt a védelmére:

– Harcolni Boróka király ellen?  Ember ellen nem hadakozunk, ember előtt nem mutatkozunk, ez az ősi manótörvény! A tudás sohasem szégyen, és még a hasznunkra is lehet!

Egy napsütéses őszi napon Manóka herceg gombagyűjtést felügyelte, amikor hangos hüppögésre lett figyelmes.

„Vajon ki lehet az? Csak nem egy manócsemete került bajba?” – töprengett. A munka irányítását tüstént Manó Boldizsárra bízta, aki nagyon öreg és tapasztalt manó volt, valamint a mendemonda szerint Manó Botond ük-ük-ük-ükunokája. Manóka elindult a hang irányába, hogy felderítse, mi történt. Ahogy a fák között haladt, néha majd’ térdig süppedt az avarszőnyegben, néha megbotlott egy-egy korhadt ágban vagy gyökérben, de végül elért egy mohos sziklához, amelyen – manók ura, segíts meg! – egy emberi lény zokogott.

Manóka még életében nem találkozott emberrel, ahogy más manó sem, hiszen ősi manótörvény: „Kerüld az embert, ne fedd fel titkunk, hogy mi az erdő rejtekén lakunk!” Ennek ellenére mégsem fordult vissza. Félelmét és a törvény tiszteletét legyőzte kíváncsisága, és közelebb lopózott a sziklához, amelyen a teremtmény kuporgott. A manók hercege a száját is eltátotta a csodálkozástól, mert sohasem látott ilyen gyönyörűséget egész manóéletében! Vörös haja a derekáig omlott alá dús fürtökben, zöld selyem ruháját egy gyöngyös aranyöv fogta össze, a ruha alól két tűzpiros topánka kandikált ki. A lány fején pedig apró, csipkebogyókból font korona ékeskedett.

„Gyönyörűségesebb, mint a tündérlányok!” – állapította meg Manóka magában, és elfeledkezve az ősi törvényről, megszólította:

– Miért sírdogálsz, szépséges hercegnő? – kérdezte szelíden, ugyanis éles eszével egyből kitalálta, hogy aki ilyen díszes ruhát visel koronával a fején, csak királyi leszármazott lehet.

– Ki az? Ki szólt hozzám? – kapta fel a fejét Csipkebogyó. Valóban ő volt az, Boróka király egyetlen leánya.

Hej, most került bajba Manóka! Mit is tegyen? Válaszoljon? Fedje fel kilétét, és sodorja ezzel bajba a manókat? Vagy hagyja magára a leányt? „Ős törvény, ősi törvény…” – morfondírozott magában. – „De az is manótörvény, hogy segíts a bajbajutottakon! Ez a leány ugyanúgy bajban van, mint a mókus, akinek a lábát gyógyítottam meg. Valószínűleg eltévedt. Ha nem talál haza, akkor a keresésére indulnak.  Akkor emberek lepik majd el az erdőt, a manókat és a vadállatokat is megriasztanák kiabálásukkal és csörtetésükkel. Egy életem, egy halálom, segítek neki!” –szánta el magát, majd felmászott egy rönkre, hogy jobban látszódjon, és onnan válaszolt:

– Én Manóka herceg vagyok, Manfréd király gyermeke! És te ki vagy, hercegnő?

A hercegnő a hang irányába nézett, de alig akart hinni a szemeinek: egy kidőlt fatörzsön egy manólegény álldogált és integetett. Fekete nadrágot és kék zubbonyt viselt, fején manósipka billegett. Csipkebogyó hercegnő ijedtében még a hüppögést is abbahagyta. Felpattant a szikláról, és óvatosan hátrálni kezdett:

– Te egy manó vagy?  Az nem lehet! A manók csak a mesében léteznek! És mit akarsz tőlem? Madárrá varázsolni? Fogságba ejteni? Manóvárba hurcolni láncon?

„Mennyi butaságot mesélhetnek rólunk az emberek! Nem csoda, hogy kerüljük őket!” – gondolta magában a herceg, de hangosan csak ennyit mondott:

– Segíteni szeretnék rajtad. Elárulod, miben lehetek a szolgálatodra? És a nevedet… Én már bemutatkoztam!

– Jaj, bocsáss meg! – felelete a hercegnő. – Én Csipkebogyó vagyok, Boróka király leánya! És mi tagadás, eltévedtem az erdőben – mondta, majd újból sírva fakadt.

– Ne sírj, kedves Csipkebogyó! Kivezetlek én a rengetegből! – ígérte Manóka.

– De nem mehetek üres kézzel haza! – hüppögte a hercegnő, Manóka felé emelve üres kosárkáját.

– És mire lenne szükséged innen, a tölgyesből? – kérdezte manóherceg.

– Jaj, nagy az én bánatom! Atyám, Boróka király súlyos beteg. A dadám szerint csak a varázslófűből készült főzet gyógyíthatja meg. El is indultam a kosarammal, de hol találok én ilyet?

– Boróka király súlyos beteg lehet, ha varázslófűből készült főzetre van szüksége. Kell még hozzá kevés cifra sáfrány, borzongós csombor és illatos macskamenta is – sorolta Manóka.

Csipkebogyó hercegnő zavartan elpirult. Ezeket a növényeket még hírből sem ismerte. De nem volt sok ideje szemlesütve álldogálni, mert Manóka nagyot füttyentett. Erre egyszeriben ott termett az a mókus, akinek néhány héttel ezelőtt meggyógyította a lábát:

– Mit parancsolsz, Manóka herceg? – kérdezte a vörös bundájú.

– Vezesd el, kérlek, Csipkebogyó hercegnőt a tölgyes széléig! De ne ugrálj túl gyorsan ágról-ágra, hadd tudjon követni!

– Megbízhatsz bennem, herceg! – válaszolta a mókus büszkén kidüllesztve a mellét, hogy ilyen fontos feladatot bíztak rá. – Gondom lesz a hercegnőre! – ígérte, azzal neki is lendült az ugrásnak.

– Kövesd a mókust, ő majd kivezet az erdőből! – tanácsolta Manóka Csipkebogyónak. – Mire a csillagok feljönnek az égre, én is a kastélyodban leszek a főzettel. Ezért mihamarabb munkához kell látnom! – tette hozzá, bár szíve szerint egy percre sem mozdult volna el Csipkebogyó hercegnő mellől. Egy darabig nézte, ahogy a szépséges teremtés a mókus után eredt, majd sarkon fordult, hogy minden hozzávalót összegyűjtsön az orvossághoz. Sziklákon kúszott, forráson gázolt át, kövek sebezték meg kezét, csalán is csípte, de végül manósapkája megtelt gyógyfüvekkel.

A manóvárba érve levette a rozsdás lakatot, amely Manó Botond szobáját őrizte, és munkához látott: aprított és zúzott, kevert és kavart, csepegtetett és csurgatott –, végül a kész főzetet egy üvegbe töltötte, le is dugaszolta. Aztán felmászott a tölgyfára, és megkérte Kuvik baglyot, vigye el őt Boróka király várába.  A bagoly csak a nyakát nyújtogatta zavarában, és azt huhogta:

– Ismered a törvényt, Manóka!

– Igen, ismerem. De ez élet-halál kérdése! Boróka király súlyos beteg. Csak tegyél le a Csipkebogyó hercegnő ablakánál, hogy senki ne lásson meg! Átadom az üvegcsét, és fordulhatunk is vissza!

Kuvik nem szólt egy szót sem. Megrázta tollait, engedelmesen hátat fordított Manókának, hogy a herceg fel tudjon ülni a hátára. A csillagok éppen csak feltűntek az égen, amikor Manóka bekopogtatott Csipkebogyó ablakán.

– Meghoztam a főzetet! – suttogta. Tarisznyájából elővette az üvegcsét, átnyújtotta a hercegnőnek. Aztán, huss, Kuvik hátán el is tűnt az éjszakába!

Nap nap után gyűjtötte a növényeket, elkészítette a friss orvosságot, esténként pedig elvitte Csipkebogyó hercegnőnek, aki már türelmetlenül várta. Boróka király pedig egyre jobban lett, egy hét alatt visszanyerte erejét.

– Drága leányom! – ölelte magához Csipkebogyót a király. – Köszönöm, hogy megmentettél. Te vagy a földkerekség legbátrabb gyermeke, hiszen a tölgyest is bejártad, hogy meggyógyíthass!

Csipkebogyó irult-pirult zavarában, mert érezte, a dicséret nemcsak őt illeti. Nem is tudta az igazságot magában tartani. Megeskette édesapját, hogy nem árulja el senkinek a titkát, majd elmesélte különös találkozását Manóka herceggel. Boróka király türelmesen végighallgatta a történetet, végül így szólt:

– A te Manókád Manfréd király fia. Azé a Manfréd királyé, aki egyszer megmentette nagyapádat, amikor csapdába esett a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. A fia is bátor legény lehet, hiszen elmerészkedett egészen a kastélyig. Ha az őrök észrevették volna…

– Igen – folytatta –, én is tudok a manók létezéséről, de őrizzük titkukat. Ez a legkevesebb, amit tehetünk értük azok után, hogy megmentették az apámat – és engem is.

– Igazad van, apámuram – válaszolta Csipkebogyó hercegnő. – Én is hallgatni fogok, ígérem. Bár fáj a szívem, hogy többé nem láthatom Manókát.

– Helyes legény lehet, ha így elpirultál! – mosolygott Boróka király. – És ki más lenne érdemes a kezedre, mint az, aki megmentette a király életét.

– De édesapám! Ő egy manó! Soha nem tehetné be a lábát a kastélyunkba, mert kitudódna a manók létezése. Az emberek fenekestől forgatnák fel a tölgyest…

– Ebben igazad van – bólintott a király –, a manók hercege nem jöhet ide. De te mehetnél a tölgyesbe. Ami engem illet – fejezte be a mondókáját –, a hosszú betegség után jól is esne egy erdei séta.

Ahogy a király mondta, úgy is lett. Másnap felkerekedtek kettesben, útjukat a Sejtelmesen Suttogó Tölgyes felé vették. Csipkebogyó hercegnő boldog volt, hogy újra láthatja Manókát. Engedelmesen lépdelt édesapja mellett, amíg egy korhadt fához nem értek. Ott Boróka király hármat koppantott a tölgyfán és így szólt:

– Manfréd király, nyiss kaput nekem! Boróka vagyok, nem akárki idegen!

Csodák csodája - szinte a föld alól - egy apró teremtmény bukkant elő. Bársony palástja alatt fekete inget és nadrágot viselt, oldalán kard, fején korona fénylett.

– Mit tehetek érted Boróka király? – szólalt meg a Manó Manfréd, mert ő volt az teljes életnagyságában – már amennyire nagyságról lehet beszélni egy manó esetében.

– Jó Manfrédom, legkisebb fiadat, Manókát keresem, aki csodafőzetével megmentette az életemet! Jutalmul neki szánom leányomat, Csipkebogyó hercegnőt!

Manfréd király ámult-bámult, de nyomban kiadta a parancsot az őröknek: hívják a színe elé Manókát, aki kisvártatva előbukkant. Mély meghajlással köszöntötte a vendégeket. Boróka király szemügyre vette, majd így szólt hozzá:

– Te vagy Manfréd király legkisebb fia, Manóka?

– Az vagyok, felséges királyom!

– Te készítetted és hoztad el a kastélyomba a varázslófű főzetét?

– Így igaz!

– Ezért köszönettel tartozom neked. Mit kérsz cserébe? Aranyat, gyémántot? Fele királyságot?

– Nem kérek én semmit, Boróka király!

– Csipkebogyó lányom kezét elfogadnád-e?

– El én, felséges királyom, ha önként adná, szeretetből, nem puszta hálából!

Ekkor Boróka király a lányához fordult:

– Mit mondasz erre édes lányom?

– Szeretem Manókát, amióta megpillantottam kék zekéjében és manósipkájában. De hogy lehetnénk mi együtt boldogok? Ő manó, én pedig ember vagyok…

– Manósipkán ezer bojt! – szólt közbe Manfréd király. – Ne legyek a manók királya, ha némi bűbájjal nem tudok segíteni! Viszont el kell döntenetek, hogyan akartok létezni: ember vagy manó alakjában!

– Változtass engem manóvá, ha lehet! – kiáltotta izgatottan Csipkebogyó. – Manóka már sok áldozatot tett értem. Most rajtam van a sor.

– Jól meggondoltad, hercegnő? Ha egyszer elvarázsollak, manó maradsz mindörökre! – figyelmeztette Manfréd király.

– Inkább én hadd legyek ember! – kérlelte Manóka. – Boróka királynak ő az egyetlen leánya, magányos volna nélküle az élete. Míg veletek itt maradnak bátyáim és nővéreim. Emberként is tudok vigyázni a tölgyes lakóira, és majd gyakran sétálunk az erdőben…

– Legyen hát úgy, ahogy akarod! – felelte az édesapja, és jogarával Manóka felé intett: – Legyél ember mindörökre, búcsút int most manófölde!

És láss csodát: Manóka daliás vitézzé változott. Könnyek között elbúcsúzott családjától és manónépétől, hogy elinduljon egy új és idegen világba, melynek részévé, majd uralkodójává vált.

Hogy Tölgyes herceg – ahogy az emberek megismerték –, melyik országból érkezett, senki nem tudta pontosan, viszont jóságos, bölcs uralkodóként tisztelték és szerették. Azt pedig, hogy ő manóként látta meg a napvilágot, végképp nem gondolták volna. Hiszen manók csak a mesékben léteznek – no meg a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. Titkukat pedig megőrzi mindörökre Boróka király, Csipkebogyó hercegnő és Tölgyes herceg.

 – Gyönyörű történet! – szipogta meghatottan a pöttyös zokni. –  Csak azt nem tudom, mi történt „ésmással”.

– Ésmással? – csodálkozott Dorka anyukája. – Az meg kicsoda?

– Jaj! Hát oda van írva nagybetűkkel a könyvre: Manóka „ésmás” történetek! – válaszolta pöttyöske.

– Te tudsz olvasni? – álmélkodott Dorina.

– Tudok, biz’ én! Nem hiába kuksoltam az iskolában két évig a pad alatt! – felelte a zokni, majd nagyot ásított: – Egyszer ezt is elmesélem…

Azzal szorosan hozzábújt a testvéréhez, és már aludt is. Dorka óvatosan a zoknis kosárba fektette őket: – Aludjatok jól!

Meghallgatható itt: 

https://momoradio.hu/manoka-es-csipkebogyo-irta-sarkady-emilia/