A pöttyös zokni új otthonra lel (A pöttyös zokni meséi II.)

A pöttyös zokni új otthonra lel (A pöttyös zokni meséi II.).

Még soha nem töprengetem azon, vajon a zokniknak van-e szívük, de ha igen, a pöttyös zoknié igencsak hevesen kalapálhatott, annyi váratlan esemény bolygatta fel megszokott életét azon a napon, amikor Dorka kimentette a tengerből.

Pedig az a délelőtt is úgy indult, mint a többi: a ráncos, dolgos kezek langyos vízben fürdették, gyömöszölték, néha még a mosóteknő oldalához is odaszorították, míg illatos és patyolat tiszta nem lett. És aztán következett az, amiért boldogan elviselte a dörzsölést, de még a súrolást is: a repülés! Testvérével, ahogyan a párját nevezte, versengve szálltak egyre magasabbra a szárítókötélen, miközben cérnavékony hangon kiabálták: – Én is repülök! Én is sirály vagyok!

Bár az életről nem sokat tudhat az, akit hol cipőbe, hol pedig a legalsó fiókba gyömöszölnek, de a sirályokat még a pöttyös zokni is ismerte. Ámuldozva és irigykedve nézte a fehér- ezüst szárnyú madarakat, amelyek hangos vijjogással keringtek a magasban.

- Én is sirály vagyok! Én is repülök! – lengedezett boldogan a szárítókötélen. –  Messze repülök, a széllel szállok! – ismételgette, amikor váratlan dolog történt: a szél felkapta és magával sodorta. Hiába kiabált utána kétségbeesve testvérkéje. Talán túl hevesen törekedett a magasba, vagy a huncut csipesz elégelte meg a kiabálást és szándékosan elengedte. Bárhogyan is történt, a pöttyös zokni életében először valóban repült. Egészen a rozoga kerítésig, majd egy újabb fuvallat a tengerpart homokjára sodorta, végül egy pajkos hullám ragadta magával. Szegény feje azt se tudta, hova legyen.

Jaj, de nehéz dolog ez a repülés! – visította. – Hát még a landolás! Ó, megszúrt valami! Ez Jaj, de forró, forró, forró! Már meg hideg, hideg és nagyon vizes! Mi lehet ez? Talán egy mosóteknő lehet? De milyen hatalmas! És milyen vadul dobál! Vagy egy mosógépbe kerültem? De nem búg, nincs fedele! És hol a többi ruha? Egyedül vagyok! Hol a testvérem? Most mi lesz itt velem? Segítség! Segítsenek!

Ekkor halászta ki a vízből Dorka a bajba jutott és kétségbeesett zoknit, és kapta jutalmul. Természetesen a zokni párja is velük tartott új otthonukba: Dorka nagyszüleihez, akiknél a kislány a nyarat töltötte.

– A testvérem nagyon szégyellős és félénk – árulta el pöttyöske út közben, kikukucskálva a kislány zsebéből.. –  Ő is tud beszélni, csak nem szokott. Ez pihés dolog nála.

– Úgy érted, hogy pszichés? – kérdezett rá a kislány, mert ezt a szót már hallotta az anyukájától.

– Én is ezt mondtam! Csak ti, emberek olyan furcsán ejtitek a szavakat. Viszont legalább a cérnaszálaid szépen fel vannak spulnizva!

- A cérnaszálaim? Spulnik? – meresztette szemeit Dorka.

- Hát a fejeden! – mutogatott a zokni.

 - A csurkáimra gondolsz? – kérdezte a kislány a fejét ingatva. Csak úgy repkedtek a copfjai!

- Igen, igen.  – bólogatott a zokni, majd hozzátette: - Tudod, az édesanyámnak is ilyen rendezettek voltak a cérnaszálai.

- Az édesanyádnak? – hüledezett Dorka. – Nektek vannak szüleitek?

– Hogyne lennének! Édesanyám a cérnaorsó volt. Vidám és eleven teremtés, csak úgy járta a táncot!  Egész nap pörgött és fénylett! – mesélte Dorkának. – Édesapámat pedig úgy hívták, hogy zoknigyártó-gépsor. Zengett, búgott és zakatolt. Számtalan testvéremmel laktunk egy csomagolódobozban. Végül csak ketten maradtunk együtt. Hogy a többieknek mi lett a sorsa, nem is sejtem. Mi azonban összetartunk és összetartozunk.

-  És hozzám tartoztok – fejezte be a mondatot Dorka. – Megnyugodhattok, én soha nem foglak fiókba zárni benneteket! Se alsóba, se felsőbe, de még a középsőbe sem. Nálam a zokniknak kényelmes, bélelt kosara van. a játékaim mellett, a sarokban. Illeni fogtok a pöttyös labdámhoz!

• Lehet, hogy egy távoli ROKONUNK? – kérdezte eltűnődve a zokni.
• Rokonotok? – csodálkozott a kislány.
• Nem azt mondtad, hogy pöttyös? Olyan, mint mi!
• Ó, te kis oktondi! – kacagott Dorka.
• Hogy mitondi vagyok? értetlenkedett pöttyöske.
• Mitondi? Talán oktondi! Azt jelenti, hogy butácska. De ez rád nem igaz. Te vagy a legokosabb zokni, akivel valaha beszélgettem, sőt, az egyetlen! Ráadásul szimpatikus is, ahogy anyukám mondaná – tette hozzá jelentőségteljesen Dorka.
• Szimpatikus? Az biztosan nagyon tudok lenni – bizonygatta a zokni. – Főleg akkor, ha elárulod, hogyan kell azt csinálni.
• Nagyon jól csinálod! És nézd, már meg is érkeztünk! – lépett be a kapun a nagyszülei kertjébe Dorka, és végigszaladt a vörös téglaverandán a szobája felé. Kinyitotta az ajtót, majd belépett birodalmába, amelyet a két hatalmas ablakon beáradó napfény varázsolt barátságossá és elevenné. Az ablak előtti fa ágainak árnya a falakon játszott, a délutáni napsütésben.

„Aha, szóval ti is tudtok sirályosat játszani!- nézte az integető árnyakat a pöttyös zokni. – Remek játszótársak leszünk!”

Dorka közben leguggolt a zoknis kosara mellé, és óvatosan belehelyezte pöttyöskéjéket, és gyengéden megsimogatta őket: - Biztosan fáradtak vagytok, pihenjetek csak! Szép álmokat! Én megkeresem nagyiékat, már biztosan aggódnak, hol kószáltam ilyen sokáig. És az uzsonna is vár. Szép álmokat! – búcsúzott el tőlük, majd csendben becsukta az ajtót. A zoknik még hallották, amint szapora léptekkel a kertbe futott, ahol terített asztal fogadta.

.