Egy gólyaleső naplója - avagy a Kelepelő Porta hétköznapjai


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Van egy falu.
Egy kicsiny falu az Alföldön, ahol a parasztházak még a régi időkről mesélnek. Vénséges homlokzatukat repedések barázdálják, ereszük alatt fecskék csivitelnek, kéményeiken vadgerlék búgnak szerelemesen. Mintha ebben a faluban szebben k...

Kép forrása: Pászti Amina

Van egy falu.

Egy kicsiny falu az Alföldön, ahol a parasztházak még a régi időkről mesélnek. Vénséges homlokzatukat repedések barázdálják, ereszük alatt fecskék csivitelnek, kéményeiken vadgerlék búgnak szerelemesen. Mintha ebben a faluban szebben kéklene az ég, mintha egy ilyen parasztházikó pitvarából kezünket kinyújtva elérhetnénk a virgonckodó bárányfelhőket. A távolban felzúg a templom harangja, a falu végén a Tisza folyó hömpölyögve várja hogy kivirágozzék.

Ebben a falucskában áll már vagy százötven éve egy fehérre meszelt, verandás vályogház apró, barna keretes ablakokkal. Takaros portáját sárga pitypangok tarkítják. Udvarán a tavasz beköszöntével rózsaszín virágruhát ölt az agg ringlófa, tőle nem messze egy már használaton kívüli gémeskút bólogat. Ám mégsem rajta akad meg az erre látogató szeme. Közvetlenül a kút mögött, az udvar hátsó részében van a legérdekesebb látnivaló. Egy szürkén feszítő villanyoszlop. S hogy mi lehet ilyen különleges egy ilyenfajta hétköznapi póznában? Ez az oszlop nem akármilyen oszlop! Tudni illik, e pillér tetejét választotta otthonául az a fehér gólya-pár, akikről ez a történet szól.

Kelen és Lenke.

Amikor ezek a fenséges madarak megépítették fészküket a szóban forgó alkalmatosság tetején, még nem sejtették, hogy később ideköltözik valaki, aki éjjel-nappal lesni fogja őket és majd mesél róluk az utókornak. Kelen és Lenke minden évben ide térnek haza Afrikából. Így volt ez már az előtt is, hogy egy októberi napon birtokomba került volna a tornácos ház. Azt hiszem, utólag csendben bevallhatom, hogy mikor először megpillantottam ezt az eladó sorba került csinos parasztházat - udvarán az ékes fészekkel, - bizony megdobbant a szívem. Már gyerekként is csodálója voltam a gólyáknak, s bár az eszem mást mondott, belül egy hang mégis reménykedően azt súgta: Vedd meg, hisz benne van egy nagy kaland ígérete. S mivel én hajlamos vagyok a szívemre hallgatni, hát rábólintottam a vételre.

Először sajnos úgy tűnt, hogy rossz döntést hoztam. A régi ház ezer sebből vérzett, sok bosszúság, sok munka volt vele és nagyon lassan alakult olyanná, amilyennek a férjemmel látni szerettük volna. Mikor az első télen eltöltöttünk néhány napot a házban, hideg volt, kényelmetlen és az égvilágon semmi nem történt azon kívül, hogy a fagy jégvirágokat rajzolt az ódon ablakokra. Ennek ellenére reménnyel eltelve kémleltem a fészket. Eddig is a kedvenc évszakom volt a tavasz, de mostantól még nyomósabb okom volt rá, hogy várjam a kikeletet. Bízva abban, hogy lesz lakója a fészkünknek, a házikó nevet is kapott: mi lettünk a Kelepelő porta.

A mi gólyáinkat Kelennek és Lenkének fogják hívni. Ezt már akkor tudtam, mikor még nem is ismertem őket. Hogy honnan? Csak úgy… Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Dolgok, amiknek egyszerűen úgy kell lennie, és kész. A mi találkozásunk meg volt írva odafent abban a bizonyos nagykönyvben, akárcsak ez két név: Kelen és Lenke.

 

Január/Február (2023) – téli álom

Január 22.

Szinte említésre sem méltó, unalmas és szürke időszak a január egy gólyaleső életében. Madaraink ezidőtájt a távoli Afrikában, Csád és Szudán területén tartózkodnak. Némelyikük nem rest egészen a trópusi ország legdélibb csücskéig vándorolni. Amíg szeretett gólyáink távol vannak, a Kelepelő porta kertje felölti csendruháját és a ház téli álomba szenderül. Ősszel lelakatoljuk a parasztház kapuját és visszatérünk hétköznapi rezidenciánkra a Balaton északi partjára.

Tavaly augusztus 8-án láttam Kelent és Lenkét utoljára a portán. Azért indultak el ilyen szokatlanul hamar, mert sajnos nem sikerült nekik a költés, így nem kellett megvárniuk a fiókák kiröptetését. Még a szokásos öt hónapot sem töltötték itthon. Akárhol is legyenek, remélem, biztonságban süttetik magukat valahol az egyenlítő környékén. Ami azt illeti, kicsit még irigylem is őket.

Február 15

A tél hosszúnak tűnik, nagyon hosszúnak. Már számolom vissza a napokat, de annyira lassan vánszorognak, akár egy legcsigalassúbb csiga. Hópaplan alatt szunnyad a táj, napok óta be van borulva, mintha az időjárás nehezebbé akarná tenni számomra a várakozást. De bármennyire szívósnak tűnik is még a tél, semmi nem tart örökké. Borúra mindig jön derű és a hóvirág után nyílni fog a gólyahír. Remélem, hamarosan én is hírt kapok Kelenék felől.

Február 20

Ma a gólyáinkkal álmodtam, s úgy vélem, ez jó jel. Talán éppen indulni készülnek, hiszen az út nagyjából egy hónapig tart Magyarországra. Valószínűleg már erőt gyűjtenek a messzi kontinensen. Bárcsak azt jelentené az álmom, hogy hamarosan újra látom őket!

Február 25.

Ahogy telnek a napok, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az én Kelenem és Lenkém már javában szelik a tágas eget. Igaz, még majdnem nyolcezer kilométer választ el tőlük, de akkor is: JÖNNEK!!! A fehér gólyák naponta akár kétszáz kilométert is meg tudnak tenni, így minden egyes nappal csökken a köztünk lévő távolság. Ideje elkezdenem a visszaszámlálást! Jó szelet, drága madaraim, a Gondviselés kísérjen utatokon! Nagyon várunk haza benneteket!

Március - a gólya a tavasz hírnöke

Március 9

Ébredezik téli álmából a természet, minden élőlény érzi a tavasz közeledtét, legyen az állat vagy ember. Már épp ideje volt, mert kezdem magamon a búskomorság végzetes jeleit tapasztalni. Az egyetlen dolog, ami éltet, az a visszaszámlálás, na meg az, hogy a hópelyhek helyett gólyás hírek kezdtek szállingózni. Itt is, ott is láttak felbukkanni az országban egy-egy tavaszhírnököt. Igaz, róluk utólag kiderült, hogy áttelelő gólyák voltak, vagyis el sem mentek Afrikába, mert valamilyen sérülés miatt itthon ragadtak.

A török gólyalesők posztjaival indítom napjaim és a reggeli kávé mellett olvasom, hogy idén jó szelet kaptak a vonuló gólya csapatok, így gyorsabban tudnak haladni. Nem úgy, mint tavaly, amikor egy hóvihar miatt a török fővárosban, Isztambulban rekedtek. Hogy pontosan merre járnak, azt onnan is lehet tudni, hogy némelyik gólya hátára jeladót tettek a madarászok, adatgyűjtés céljából. Bárcsak Kelenéknek is lenne ilyen hátizsákja, és láthatnám, merre járnak, amikor ezeket a sorokat írom! Így viszont csak tippelhetek. Szerintem két héten belül itt lesznek!

Március 15

Végre befutott az első webkamerás fészek lakója Kocséron. Isten hozott kedves Kázmér! Csak napok kérdése, és az én Kelenem is megérkezik, hiszen ő is alfahím, öregebb madár, aki az előőrssel utazik. Így biztosítja be magának időben a fészkét, ahol felnevelheti majd utódait. Tavaly is az elsők között érkezett meg a faluba, ahol összesen húsz fészek van a miénkkel együtt. Ideje hát csomagolni és a Kelepelő porta kulcsát leakasztani a szögről, nehogy lemaradjunk az érkezéséről! Hiszen ha egy régen látott barátodra vársz és tudod, mikor fut be a vonata, illik jóval előbb ott lenni az állomáson, hogy mikor ő leszáll, te azonnal a nyakába ugorhass. Persze Kelen nyakába nem ugorhatok, hiszen mégiscsak egy vadmadár, de egy kis csirkenyakkal kedveskedhetek neki, az ugyanis történetesen a kedvenc csemegéje.

Március 16

Hosszas autókázás után végre újra itt vagyunk a mi 150 éves házikónkban. Azt hiszem, a ház is örül, hogy újra láthat bennünket. Kiszellőztetünk, kitakarítunk, portát rendezünk. Kicsit aggódom, mert a kert végében lévő oszlopot kicserélte az áramszolgáltatónk. Az előző meglehetősen ferde volt, és a zöld színű fészektartó is ferdén állt rajta. Így most az is egyenes, mint a cövek. Kérésemre, amit egy levélben írtam meg a Bükki nemzeti parknak, feltettek a fészektartóra egy kosárszerű, vesszőkből font, úgynevezett fészekalapot. Nagyon izgulok, hogy Kelen mit fog szólni a változásokhoz, hiszen így most nyoma sincs a tavalyi fészkének, amit oly gondos munkával épített meg. Azt sajnos teljesen eltávolították, amikor az oszlopot kicserélték.

Most már nincs más dolgom, mint ünneplőbe öltöztetni a szívem és várni. De ez a várakozás már teljesen más. A török gólyabarátok beszámolói felvillanyoznak. Az általuk készített videókon látni, ahogy a Boszporusz felett gólyacsapatok ezrei özönlenek hazafelé a párjuk viszontlátása és a családalapítás reményében. Talán az egyik icipici pont a videóban épp az én Kelenem, vagy Lenkém. Isztambulból már akár három, vagy négy nap alatt hazaérhetnek. Erre a gondolatra pedig az elmémet fogva tartó szürke búbánatköd oszlani kezd, és a remény sugarai törnek át a pajzsán. Miközben a port törölgetem a bútorokról, azon kapom magam, hogy dúdolok, és közben folyamatosan fülelek, hátha végre, hét hónap megvonás után újra meghallom a világ egyik legszebb hangját, Kelen kelepelését!

Március 17

Talán ma lesz a nagy nap! Érzem, hogy Kelen már nagyon közel jár, még mondom is a férjemnek: ma vagy holnap itt lesz, meglásd! És ő hisz nekem, mert tudja, hogy tavaly is megjósoltam az érkezését. Amikor meglátom, hogy a falu két másik fészkében, a Fő utcán és a tejcsarnoknál, már ott vannak eme csodás építményeknek a tulajdonosai, felkiáltok a gyönyörűségtől. Micsoda boldogság egy gólyalesőnek hónapok után újra megpillantani ezeket a fenséges madarakat teljes valójukban! Szinte olyan, mintha álmodnék. Most már tényleg jönnie kell a tavasznak és vele együtt az én Kelenemnek is!

De sajnos ez a nap nem az a nap. Még kicsit várnom kell. Vigaszképpen szétszóróm az udvaron a számára összegyűjtött gallyakat, ágakat, amiből újraépítheti majd a fészket.
Tavaly alakult ki ez a szokás, amikor véletlenül megláttam Kelent, amint a kertben a levágott dohányfa elszáradt gallyát próbálta az ágról lecsippantani a csőrével, de sehogyan sem sikerült neki. Gondoltam besegítek, így hát elkezdtem leszedegetni a gallyakat az ágról, s miközben tevékenykedtem, egyszer csak a hátam mögé pillantva látom ám, hogy mögöttem, egészen közel, ott áll a gólyánk. Kelen pontosan tudta, hogy mit csinálok. Szép türelmesen megvárta, hogy végezzek. Miután leszórtam a gallyakat a földre, csőrébe vett egy adagot és már vitte is fel a fészekre beépíteni.
Remélem, elnyerik majd tetszését a most hozott ágak, nem tudom, melyiket találja majd megfelelőnek, így több félével is készültem, hadd válogasson kedvére a kis építőmester.

Március 18.

Ma van a férjem szülinapja, s hogy megünnepeljük, elmegyünk kirándulni a közeli Jóreménység szigetre. Mire hazaérünk, már itt vár a nagy hír a szomszédtól, hogy kelepelést hallottak! Ezt nem hiszem el! Hát mégis lekéstem a nagy pillanatot! Eszemet vesztve szaladok a kert végébe, majdnem megbotlok a saját lábamban, tekintetemmel az eget és a környező kéményeket pásztázom. Merre vagy Kelen?  Hol vagy, gólyácskám?
S egyszer csak, láss csodát, régen látott kedves barátom nagy kelepeléssel landol a fészektartón. Örömömben ugrándozom, s még fel sem ocsúdom, mikor látom, hogy meglepő módon nem is egyedül, hanem hölgy társasággal érkezett.

Hogy lehet ez? Hiszen Lenke rendszerint pár nappal később szokott befutni.Itt valami nem stimmel. Az ismeretlen tojó nézegeti a fészket, s úgy tűnik, nem tetszik neki a romlakás, mert pár perc múlva extra gyorsasággal odébb áll. Kelen kelepel utána és tanácstalanul vizslatja fészke hűlt helyét, de mikor meglát engem, ahogy a fejem felett integetek neki, mintha egy gondolat suhanna át agyán. Nyakát elkezdi irányomba nyújtogatni, majd egy nagy lendülettel, huss, az udvaron terem. Bizonyára megtalálta emlékei között a tavalyi jelünket, ami mindig finom falattal kecsegtetett, ezért most is jön, és pillanatok alatt befalja a felajánlott pipinyakat. Kelen a fészekkezdeményen éjszakázik, így végre megint értelmet nyer gólyaleső mivoltom, és immár teljes boldogságban hajtom álomra a fejem, mit sem sejtve a közelgő bonyodalmakról.

Március 19.

Reggel izgatottan ébredek. Bizony, ezúttal nem csak álom volt, hanem Kelen tényleg itt van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az öblös kelepelés, amitől már hajnalban visszahangzik a porta. Végre újra élet költözött a kertbe! Fél nyolc körül őkelme gondol egyet, beszáll az udvarba és fel-le sétálgat a konyhaajtó előtt, így jelezve, hogy jól jönne neki egy kis reggeli. Miután bendőjét megtömte, rendezgeti kicsit a fészket az ágakból, amiket szétszórtam neki az udvaron, majd hosszú időre eltűnik. Túl hosszú időre. Estefelé felbukkan röpke öt perc erejéig aztán újra eltűnik. Késő éjszakáig várom, de nem jön haza, nem tölti az éjszakát a fészken. Pedig direkt felkelek éjfél körül is, hogy ellenőrizzem, de sehol sincsen. Ez nem jó jel, gondolom magamban, nagyon nem!

Március 20.

Ma van a szülinapom. Felkelek, kinyitom az ajtót még félálomban, az én kis csavargóm már a konyha előtt strázsál és várja a reggeli finom falatokat. Talán ma megjön Lenke is. De szép szülinapi ajándék lenne! Tavaly három nap különbséggel érkezett. Gólyáéknál mindig a hím madár érkezik elsőként és a tojó később csatlakozik hozzá. Ez azért van így, mert neki a tojások lerakása miatt szüksége van a melegebb időre és a gazdagabb táplálékra. Nem is ugyanott telelnek át Afrikában, itthon állnak csak újra párba családalapítás céljából. Ennyi külön töltött idő után Kelen is legalább annyira várhatja Lenkét, mint én! Sajnos azonban Lenke ma sem érkezik meg.

Március 21.

Kelen korán reggel és estefelé benéz a portára, beáll a konyha ajtajába és kaját kéreget. Cserge, a fekete pulink is megszokta már a jelenlétét. Csergém nagyon okos, és tudja, hogy a gólya a barátunk, mert érzi az örömöm, amikor Kelen megjelenik. Talán van benne egy kis féltékenység is, de nem csinál balhét, elfogadja, hogy gazdinak olyan nagy a szeretet a szívében, hogy több felé is tud belőle juttatni. Gazdinak a hűtője is elég nagy és abban is elfér kutya-és gólyalakoma egymás mellett. Így hát engedi, hogy Kelen jól belakmározzon, pedig biztosan ínycsiklandó az a csirkenyak a kutyaorr számára is.

Március 22.

Kelen talán kicsit hozzáépített a fészekhez, tett bele bélés gyanánt egy kis szalmát is, de egyáltalán nem viszi túlzásba a felújítást. Lenke ma sem jött meg. Rossz előérzetem egyre fokozódik.

Március. 23. Nincs Lenke.

Március 24. Nincs Lenke.

Március 25. Ma sem jött Lenke.

Március 26.

Azt hiszem, Lenkével valami baj történhetett. Belegondolok, hogy miközben több ezer kilométert kell megtennie, minden nap elegendő táplálékra van szüksége, amiből erőt gyűjthet, és biztonságos pihenőhelyet is találnia kell útközben, ahol éjszakázhat. Mi van, ha valamelyik nem sikerült neki? Az is lehetséges, hogy Libanon felett átrepülve egy orvvadász célpontjává vált. Merthogy ilyen idegen faj is van, aki nem tudom milyen lény, de az biztos, hogy nem ember… Aztán arra gondolok, hogy Lenke el is számíthatta magát, és ha egy gyilkos villanyoszlopon landolt, az azonnal végzetes lehetett számára. Talán sosem jut már vissza hozzánk. Jajj Istenem, drága Lenke, hát mi lesz velünk nélküled?

Március 27.

Eddig élt bennünk a remény, de kezdünk teljesen kétségbe esni. Már kilenc nap telt el azóta, hogy Kelen megérkezett. Azt hiszem, ő is kezdi feladni a várakozást, már alig időzik a portánkon. Az a gyanúm támad, hogy elfoglalt egy másik, jobb állapotú fészket, amit nem kell újjáépítenie.

Március 28.

Nagyon hideg lett, még havazik is, szokatlanul repkednek a mínuszok. Már tíz napja várjuk Lenkét. Ennyi különbség nagyon sok. Ami pedig még rosszabb, gyanúm beigazolódik, és úgy tűnik, Kelen át akar költözni máshova. Tudom, mert meglestem, ahogy a számára odakészített fészekanyagot a csőrébe vette, és aztán elszállt vele a Piac tér irányába. Először ugyan rászállt a mi tartónkra, hosszasan mérlegelt, hogy letegye-e, de végül inkább elrepült vele. Meg kell tudnom, melyik fészekbe viszi, csak hát hogyan csináljam? Nem olyan könnyű egy gólyát követni. Hiszen ő a tetők felett száll, nekem meg autóval vagy biciklivel az úton kellene utána eredni. Egyedül az a gondolat vígasztal, hogy tudhatja, itt nálunk mindig lesz számára egy kis csemege. Még ha el is költözik tőlünk, bármikor meglátogathat, amikor csak rászorul. Persze mindez sovány vigasz egy gólyalesőnek.

Nemcsak odakint tért vissza a tél, hanem a szívembe is. Összeszorítja fagyos ujjaival és potyogni kezdenek a könnyeim. Az nem lehet, hogy idén nem lesz gazdája a fészkünknek! Mert ha nem lesz, akkor Kelepelő porta sincsen, csak egy magányos, régi ház a sok közül, aki sosem lesz többé önmaga. Ó, Teremtőm, itt már tényleg csak a csoda segíthet!

Folytatása következik…

 

 

Amina Pászti, meseíró

Ezt a mesét írta: Amina Pászti meseíró

Szegeden születtem, gyerekkorom óta írok naplót, verseket, meséket. Leginkább a természet és az állatok szépsége ihlet meg. Sokáig a fióknak írtam, de aztán történt valami. Álmomban megjelent egy figura, a kis földgolyó, aki Glóbiként mutatkozott be, és megkért rá, hogy legyek az ő történeteinek mesélője. Én nagy örömmel vállaltam a feladatot. A Scolar kiadó segítségével sok gyerkőchöz el tudtuk juttati a ki...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!