Egy kis séta

Egy kis séta.

 -Apa, mond, ha megjelenne most egy tündérke és lehetne választani, mivé varázsoljon mi lennél? –kérdezte tőlem csillogó szemű fiam, mikor napi megszokott sétánkat tettük a közeli erdőben.

 Szerettem én is és a fiam is ezeket a kis kirándulásokat. Sokat beszélgettünk a látnivalókról és arról a csak fiam képzeletében élő mesevilágról, ami őt körbevette. Sajnos mi felnőttek már elfelejtettük azt, hogy milyen érdekes lehet minden kis apróság a képzeletünk segítségével.

 Fogtam a kis kezét és elrévedtem a múltamban. Eszembe jutott édesapám, akit a politikai meggyőződése miatt meghurcoltak, megnyomorítottak és tönkretettek. Eszembe jut még olykor megnyugtató szava, simogatása. Eszembe jut anyám is, aki sokkal fiatalabb volt apámnál és úgy érezte eltékozolta az életét, mikor az öt gyermekét megszülve élemedettebb korba lépett. Ezt agresszióval fejezte ki mind a világ, mint felénk. Rengeteget vert és terrorizált minket. Persze csak akkor, ha apánk vagy nagyszüleink nem látták. Tőlük tartott. Nagyanyám, mint tyúkanyó védett minket mindentől és mindenkitől. Néha teherként fogtuk fel ezt a túlzó gondoskodást, de ma már érzem azt a mindent átható szeretetet, ami a lényéből fakadt. Nagyapám a „Nagy háború” veteránja legtöbbször a kertben üldögélt egy fotelban és távolba révedt szemmel bámult. Emlékezett ilyenkor, emlékezett a borzalmakra, amiket átéltek, de nem beszélt róla sohasem előttünk. Nagyon szerettük, de tartottunk is tőle, mert kemény ember volt. Nem félt semmitől és senkitől, csak nagyanyámtól tartott. Szép házasság volt az övék. Sírig tartó.

 Hogy szép gyermekkorom volt-e? Állíthatom, hogy igen. Tartalmas és kellőképpen szabad. Édesapám nyugodt, erős fényű tekintete és halk szava mindig támaszom volt és lesz is, ameddig csak élek.

 Visszatértem a jelenbe és élvezettel legeltettem pillantásomat a csodás fényekben játszó erdőben. Minden az élet és halál örökös körforgásáról mesélt, de mindezt oly békével telten, oly szépen amire csak a természet képes. Elnéztem a szorgos hangyákat az út mellet heverő békatetem mellett, ahogy haza hordják kis darabokban a halott állatot. Új életet táplálnak vele a bolyban. Minden a megújhodásról mesélt. Egy öreg kidőlt már korhadó fán pihent meg a tekintetem. Az idős halott nyárfa mellett apró kis facsemeték nyújtogatták törékeny ágaikat az ég felé. A kidőlt fa még halála után is óvta a jövő nemzedéket a széltől. Korhadt testével táplálta a jövő reménységét. Mint apám emléke engem.

 Ránéztem kisfiam kérdő arcára és megláttam benne azt a bizalmat, amit én is éreztem apám mellett.

-Tudod fiam, ha jönne egy tündérke én azt hiszem fa szeretnék lenni. Egy erős nyárfa. Az szeretnék lenni.