Én a hableány

Én a hableány.

Álmodtam,megint ugyanazt.

Sétáltam hosszan,órákon át néha csak úgy meg-megérintve a fák törzsét ,magasra emelt fejjel.

Élveztem a lágy nyári este simogatását,könnyű szellők érintését a bőrömön.

Nem akarok felébredni!Álmodni akarok hosszan sokat.

Muszáj ideje indulnom,elébe nézni egy új napnak.

Képzeletem csapong,eszembe jut a régi mese a kis hableányról.Milyen könnyedén kacagva úszkált királylányként tengeri birodalmában.

Úgy mint én sétáltam álmomban. Aztán minden megváltozott a halfarokból láb lett fájó hasogató,minden lépés egy jajjkiáltás.

Ahogy nekem is,eltűnik az álom,kezdődik egy új nap,tervekkel reményekkel teli.

Ma más lesz,mosolyogni fogok,elfelejtem a  fájdalmat,megyek rendületlenül,de elindulok és igen a rút boszorkány átka kíséri minden lépésemet.

A kis királylányra gondolok ő mosolyogva tűrte,hisz remélt.

Azt hitte szeretni fogják,olyan szerelemmel ahogy ő szeretett.

Engem  nem vár ilyen remény,eltűnt ismét a csalódás tengerében csak a fájdalom maradt.a soha el nem múló.

Mikor lesz a napja,hogy szellőlánnyá változom?Amikor már csak suhanok a kék ég felé boldogan.

Nem tudom a napot,de addig is maradok,tűrve sorsomat,fájó lábú hableányként.