Erdei nagykoncert

Erdei nagykoncert.

Pintér Illangó

Erdei nagykoncert

Zafi, a kisfarkas kirándulásra indult. Nem is volt már ő olyan kicsi, ha emberi időben nézzük betöltötte a tizedik életesztendőjét. Kíváncsian szagolt bele a levegőbe, hogy milyen szagok lebegnek körülötte. Igen, érezte még anyukája és testvérkéi illatát, a virágport, a madarakat, erdei állatokat, de neki nem keltették fel igazán az érdeklődését, hiszen minden nap és minden pillanatban érzékelte ezeket a megszokott ismertetőjeleket. Ám ekkor megcirógatta egy szélfuvallat, amitől orrába szállt egy különleges szag. Vegyült bele ember, autó, állat, étel és még sok minden kicsiny kaland, amelyek még ismeretlenek voltak előtte.

            Kisbarátunk még egyet szippantott az áramlatból, aztán útra kelt. Szaladt a különös szag után, ahogy csak a lába bírta. Bokrosok alján tuszakolta át magát, széles árkokat ugrott keresztül, lógó nyelvel szelte a mezőket, mígnem megpillantotta az izgató „növényeket”. Soha nem látott még ilyeneket, de már tisztán érezte illatukat.

Hamarosan beért egy furcsa helyre.

            Meglátott egy rácsmögötti kutyát. Az oktondi állat lelkes farkcsóválással fogadta a farkaskölyköt, mire ő a kerítés léceihez dugta nedves orrát.

- Mi járatban? – kérdezte a lomha tacskó.

- Szia! Azt szeretném tudni, mik azok a nagy valamik, amik odanőttek? – bökött az egyik szokatlan „növény” irányába.

- Milyen különleges tájszólással beszélsz! Azok ott a házak, abban laknak az emberek, kiskutya – felelte. Zafi kihúzta magát.

- Én farkas vagyok!

- Óóó! Mekkora megtiszteltetés, hogy veled beszélhetek! – lepődött meg beszélgetőtársa és ezzel féktelen ugatásban tört ki: - Figyeljetek! Itt egy farkas! Nézzétek! Szóba áll velem!

            Hirtelen szinte minden ház kertjében megjelent egy-egy kutyus, aki mind csaholva látni akarta hősünket. Ám hirtelen az egyik épületből kinézett egy ember is:

- Hess, kutya, hess! Takarodj haza! Miattad ugatnak! – ordította fenyegetően felemelve kezét.

Zafi, megijedt és gyorsan futásnak eredt. Látott már korábban ilyen szerzeteket békésen az erdőben sétálni, de mérgeset még nem, így jócskán megrémítette. Nem törődött többet a kutyákkal, hazavágyott. De eltévesztette az utat iszkolása közben.

            Közelegni kezdett az este. Zafi érezte az alkonyat illatát, feltekintett az égre, hogy lássa a csillagokat. De meghökkent. A csillagok helyett utcai lámpák fénye verődött szemébe. „Mennyi furcsaság!” – gondolta meghökkenten.

Egyszerre fülsüketítő lárma harsant, valami csattogott, pengett, valaki rikoltozott. Az érzékeny hallású kisállat bedugta mancsaival a fülét, de a hangzavart így sem tudta kizárni.

– Mi a baj, fiacskám? – toppant elé egy ismeretlen kóbor kutya, akit úgy tűnt, nem zavar a ricsaj.

– Mi… mi ez a hang? – kérdezte a megszeppent kisfarkas.

– Ez egy koncert! Hát nem tetszik?! – kezdte ritmusosan billegetni magát az eb. Füle lengett és valamit dúdolt is.

– A madarak kórusa zenemű, ez fülsüketítő ricsaj! – kiáltotta Zafi, de hangja beleveszett a lármába.

Ismét futásnak eredt, haza akart menni. Jól emlékezett az útvonalra, hisz mindent jól megszemlélt, illetve szagolt idefele jövet. Csak ennek a szokatlan világnak párkányát kellett megtalálnia.

            Végre meglátta a nagy mező! Amint kiért a harmatos rétre, lehasalt a földre és belehempergett a fűbe. Úgy örült, hogy ismét természet illata lett! Megszaporázta lépteit, loholt otthona felé. Hevesen odabújt anyjához és testvérkéihez.

– Végre megjöttél! Jó sokáig elmaradtál! Már aggódtam! – szidta anyukája.

A madarak már esti nótájukat adták. Ennek utolsó szólamainak lágy ölén aludt el fáradt, kis hősünk. Álmában együtt látta a kutyákat, macskákat, akikkel a városban találkozott és a madarakat, őzeket, szarvasokat, vaddisznókat, borzokat, magát, családját, meg sok-sok többi állatot, akik mind együtt daloltak a felkelő nap fényében.

            Reggel azzal ébredt, hogy ezt mindenképp meg akarja élni. Ennek az álomnak valóra kell válnia!

– Vúúú! – rikkantotta testvéreinek. – Gyűjtsünk össze mindenkit! De ne csak az erdei vadakat, hanem a házi állatokat is! A madarak énekelni fognak, a szarvasok és őzek táncolni. A nézőközönség pedig utánozhatja őket! Ez lesz a legtutibb buli! – drukkolt elő ötletével.

- Jó ötlet! – helyeselt kisöccse, Vafi.

- Én benne vagyok! – felelte kishúga, Ceci.

- Segíthetek én is – egyezett bele nővére, Zeci.

- Szuper! Ha vonyítunk, az túl hangos és ijesztő lehet, ezért pisi-jeleke hagyjunk inkább levélként – ujjongott Zafi a lelkesedés felett. – Ööö… Anya, elmehetünk egy kicsit kirándulni? – fordult anyukájuk felé. – Felgyűlt a postázandónk.

- Jó, menjetek – egyezett bele mosolyogva a nagy nőstény.

            Hamarosan négy kisfarkas rótta az erdő ösvényeit, a mező csapásait, majd a város utcáit. Mindentudó büszkeséggel vezette a sort Zafi, hisz ő járt már a különös emberi helyen. Egyre több üzenetet hagyta hátra a rájuk vakkantó kutyák között.

            A kisfarkasok időben hazaértek. Jóízűen elfogyasztották a nyúlhusit, amit anyukájuk adott nekik uzsonnául, majd kikürtölték hangos vonyítással az ismerős erdőlakóknak:

- Madarak! Esti koncertetekre meghívtunk pár vendéget, ugye nem baj?

- Persze, hogy nem! – füttyentették és összegyűltek gyakorolni.

- Szarvasok! Őzek! Ugye, ti meg táncoltok nekünk?

- Természetesen! – ezzel ők is nekiláttak kitervelni, milyen műsort adjanak elő.

- Többi erdőlakó! Eljöttök-e nézőnek?

- Ott leszünk! – ígérték azok.

            A farkaskák úgy érezték, jól végezték dolgukat. Tűkön ültek a maradék percekben, hogy mikor jön már el az alkonya.

Elérkezett végre a nagy pillanat! Feltűntek a messzebbről érkezők, helyet foglaltak a réten, mire a táncosok és énekesek kiléptek vagy kiszálltak a kis tisztásra és kedves dallamba kezdtek:

Cip-cip-cő-cpi-cip-cő!

Hallod-e az Isten hangját?

Gur-gré-gor-gir!

Ránk bízta a zene titkát.

Kré-ká-kré-ké!

Zengjünk hát neki trillát!

Trilá-lá-trilá-lá!

            A kecseslábú táncosok táncra perdültek. Nemsokára mindenki követte a fellépők példáját: vonyítottak, nyüszögtek, nyávogtak, bőgettek, röfögtek. A tücskök elővették hegedűjüket és ők is belekezdtek nótájukba. A kurtalábú vaddisznók éppúgy ropták a táncot, mint a fürge, lompos farkú rókák vagy lomha léptű borzok. A fák is lengedeztek susogva, sőt hiába szállt alá a napkorong, a virágok nem csukták még be kelyheiket, teljes áhítattal hallgatták a közös muzsikát.

            Zafi este, lefekvéskor elégedetten vakarta meg a fülét. „Ez sokkal gyönyörűbbre sikerült, mint a városi koncert!” – sóhajtotta, majd elaludt békésen.

            Így történt, hogy az erdő és az ember népe egyszer együtt muzsikált a réten.