Esernyő

Esernyő.

Egy újabb számmal lettünk többen.
Szürke, sötét délután köszöntött ránk és a szél csak úgy süvített odakint órák óta. Én itt vagyok már több hete, mégis igen ritkán láttam csak közelről a kinti világot. Általában hűvös és nedves volt bármikor kiengedtek, bár vonalaimról a nedvesség kecsesen csúszott tova és lefelé a semmibe. Büszke voltam valamiért magamra, amiért sikeresen így le tudom rázni magamról ezeket az égből potyogó makacs vízfoszlányokat, mintha erre születtem volna. Alattam terhemet cipelőm mégis mennyire tarthat tőlük, hiszen mindig magával visz, ha már jele is van az égen eljövetelüknek. Vagyis, nem mindig. Bocsánat, hazudtam. Néha elfeledkezik rólam, vagy ... inkább mondhatnám azt, hogy nem vagyunk egyszerre jó helyen. Ilyenkor talál valaki mást helyettem. A mai nap is ilyen, gondolom. Ahogy figyelem a zord, sötétszürke felhőket, és hallom, hogy valami mély, szívbeverő dörgés hallatszik kintről, majd kicsapódik a bejárati ajtó. Két lucskos, sarat és vizet behozó bakancs lép be az előszobába, majd cipelőm teljes alakja tárul elém, ahogy becsukja maga mögött az átjárót a Kintbe. Miközben próbálja levenni a ruháit kezéből letesz mellém egy újabb esernyőt.
Igen, megint egy újabb számmal lettünk többen.