Esőkirály

Esőkirály.

Peti csacsi még csak öt hónapos, de úgy érzi, mindent tud és ő a legaranyosabb csacsifiú, akit valaha ismertek Zölddombfalván.  Ahol ezer csacsi él, és bizony nagy csodák teremnek. Különösen a lanka alján, a selymes fű kertben, ahol a mamája, Mártika szamárasszony vigyázza a finoman sercenő pázsitot, a tavasz legízletesebb csemegéjét. Csodájára járnak a kertnek a kíváncsi öszvérek és a vidám kecskék. 

Egy napon a csacsi óvodából az Iá-csoport is ellátogatott a lankára. Mártika szamárasszony büszkén mutatta a serkenő vetést. És elárulta az ámuldozó Iáknak, hogy itt hamarosan apró szamócák is teremnek, virító piros és fényes szemek, minden kiscsacsi vágyálma.  A sok gyümölcstől majd a növénykék szárát sem lehet látni. 

Volt az Iá csoportban egy bájos csacsilányka, úgy hívták, Liza csacsi. Ő hempergett a legmulatságosabban a földön, és ő iázott a legédesebben a Mélység és magasság foglalkozáson. Arról nem beszélve, hogy megengedte Peti csacsinak, hogy a pöttyös vödörből vele lefetyelje a frissen eresztett vizet. Ugye a karámhoz víztartály dukál, abból csordogál a vizecske a vödrökbe. Vízből pedig sok kell a vidám csacsi élethez. 

Fontos még megemlíteni, hogy februárban ugyan lezúdult Zölddombfalvára több nagy adag eső, csurig teltek az árkok és a tartály. A Vidámság patak csak úgy dagadozott örömében. Lehetett a pocsolyák közepébe ugrani. De aztán fagyos napok jöttek március elején, a hó is néha eleredt, szomorkás lassan szállongtak a pelyhecskék. Március végére beköszöntött a tavaszi ragyogás, hosszabbodni kezdtek a nappalok, ám egy csepp eső sem hullt. Ígérkezett ugyan, a szél a karám fölé kergetett néhány lapos és kéken sötétlő felhőt, de azokból bizony nem csapódott ki semmi, pár csepp sem érkezett mutatóban. Az április hasonlóképpen telt, egyfolytában csak ragyogott a napocska, az eső viszont elmaradt. 

Mártika szamárasszony ekkor már csüggedten kerülgette a Selymes rétet, a füvecske satnyulni kezdett, szúrós gazok terjengtek, a pázsit sárga színezetet öltött. 

– Mintha a tél közeledne – sóhajtozott.

 – Nem lesz ennek jó vége! 

Fura módon a szél is állandóan tombolt, elvitte a nap által adott meleget. 

Ekkoriban történt, hogy Tóni, a nagyokos csacsifiú, öblös hangon iázva kiáltozni kezdte a csacsi óvodában. 

– Ess eső ess! 

Tóni csacsi a délelőtti rövid okoskodó foglalkozáson mindig elsőként mondta, hogy kettő meg három az bizony öt és nem négy. Bár őszintén, Peti csacsi ezt régóta tudta már, szintúgy Liza is, de persze bölcsen hallgattak róla. Nos ez a Tóni bizony aznap igazán kivívta magának a csodálatot. Még az óvónénik is összecsapták a patáikat és helyeslően ugrándoztak, mikor Tóni a szájába fogott egy kórót, csavarta a feje felett és tovább kiabálta torka szakadtából: 

– Ess eső ess! – Mindenki ámulva hallgatott.

 – Majd pont az ő kedvéért fog esni. – mormogott Peti csacsi, mikor az anyja érte jött, és a mellette lévő padon a pöffeszkedő Tóni egy szalmaszálat rugdosva maga körül kiáltozta még mindig, hogy ess eső ess! 

– Tóni csacsika egy időjárási előrejelző! – nevetettek a csacsi óvónénik, vele Liza és az összes csacsi mind. 

– Jó lenne az az eső már! – zendített rá sápítozva Mártika szamárasszony. És alig figyelt Petike rosszalló dünnyögésére.  Lizuka is gyöngyöző hangon nevetgélt, és egyfolytában Tóni csacsit követte a szemével. 

– Ne essen egy csepp se! – sóhajtott magában Petike hazafele. – Legalább száraz lábbal eljutnak a csacsi játszótérre és bemennek a Legédesebb füvek áruházba. 

Azért se essen, hogy ne legyen igaza Tóninak! Fortyogott magában, és észre sem vette, hogy a feje felett egy ezüstkéken gomolygó alak pajkosan felnevet. Aki nem volt más, mint az Esőkirály személyesen.

Petike estefele leszaladt a domb alján kanyargó Vidámság patakhoz, aminek a medre most inkább egy szikkadt árokhoz volt hasonlatos. Tele zörgősre száradt sásokkal és faágakkal. Egyszer csak valaki megérintette a feje búbját. Hátra nézett és lám egy ezüstösen gomolygó, pufók alakot fedezett fel. Kétszer akkorának látszott az alak, mint Mártika szamárasszony, és hol megnyúlt hol szélesre változott. Az ég alján csúszkáló felhőormokhoz volt hasonlatos. 

– Az Esőkirály vagyok! – szólt az alak mosolyogva. – Esőt hozok, még ma, csak ne itasd az egereket feleslegesen a könnyeiddel. 

– Ne essen! – vakkantott vissza Peti. 

Az Esőkirály legyintett: 

– Mi sem könnyebb ennél! – A hasas felhők máris távolodtak. 

– Majd csak a rigófüttyre jövök elő újra. Ezt ne feledd! – dörgött a magasból az Esőkirály hangja.

Peti csacsi nem figyelt, szaladt Mártika szamárasszony hívására. Aki kétségbeesetten csapkodta össze tenyerét a kis lanka szélén. Másnapra várta az Iá-csoportot, de egyetlen eperszem sem volt látható a fűben, a sok piros gyümölcs helyett fonnyadó levélkéket láthatnak a csacsi óvodából ide látogatók. Már a reggeli harmat sem öntözte a kis szamóca töveket. Szégyenszemre idén ki is pusztulnak. 

Peti csacsi anyja jajgatását hallgatva restelkedni kezdett. Nem is kicsit. Másnap délután is, mikor a külön tornára várakozva Lizuka a fülébe súgott egy fontos dolgot:

 – Hallottál már az Esőkirályról? Tőle függ az eső. Ő parancsol a felhőknek. És ha az Esőkirály hagyja a szelet dühöngeni, és a felhőket nem csapolja meg, egy csepp eső sem eshet. Minden fű kiszárad és minden szamár és csacsi éhes marad.

– De nyugodj meg Petike, az Esőkirály nem hagy cserben bennünket. – Bizonygatta Liza csacsi, és közben Peti csacsi fejét megsimogatta. 

Erre Peti csacsi még jobban elszégyellte magát. Mert eddig őt csak az érdekelte, hogy a Tóni csacsinak ne legyen igaza, hogy ne kiabálja folyton: Ess eső ess! És ne tartsák a legokosabbnak a karám oviban. Ám ez a kívánság túl jól sikerült. Elmúlt május, és még mindig nem esett. 

Tónika még harsányabban ordibálta: Ess eső ess. Mindenki körbe rajongta ezért a karámban, még Liza is. 

Rádöbbent Peti csacsi, hogy bizony nagy bajba keveredtek. Szólni akart a rigónak, hogy segítsen, de a rigó nem jelent meg az udvaron, nem volt már miért, a nagy szárazságban a férgek és a giliszták a mélybe furakodtak. Ekkor lesétált a patak mellé, ahol a szomorkodó rigó gubbasztott egy bokor alatt. Vitt neki a csacsi kamrából egy csokor szárított gilisztát, amit a polc alatt talált. Ettől az ajándéktól a rigó úgy felvidult, hogy menten fütyülve reppent az ég felé, az Esőkirály közelébe. Aki megértette a felé szálló üzenetet, s máris küldte a nagy hasas felhőket a karám fölé, s a sötétség leszállta előtt zuhogni kezdett az eső. Petike a lanka szélén állva integetett a mellső lábával a magasban mosolygó Esőkirály felé.