Fejem felett suttognak a fák...

Fejem felett suttognak a fák....

Összesúgnak fejem felett csendesen a fák,

mélyről jövő titkaikat így adják tovább.

Karcsúsodó ágacskái összeölelkeznek,

gyökereik lenn a mélyben óvón szövetkeznek.

Ősszel, mikor a levelek a földre hullanak,

a fák ágai sejtelmes titkokat susognak.

Elmesélik, ami szégyen és oly zavarba ejtő,

rejtélyektől hangos a máskor csendes erdő.

Bizalmasan beszélget az öreg tölgy a bükkel,

bevallja, hogy öreg már, pihennie most kell.

Nem lehet már többé vezére a fáknak,

a bölcs lombkoronások híres tanácsának.

Türelemmel meghallgatja a bölcs bükk a tölgyet,

látja rajta, tanácstalan, s innen jön az ötlet:

„Ha nem tudod, kit válassz meg egyetlen utódnak,

válassz hármat, s osszák meg az erdei hatalmat!”

Mosolyog az öreg tölgy, s rápillant a bükkre:

„Ki más lenne, ha nem te, a bölcsesség tükre?"

"Jelöltjeim épp akadnak, a nyírfa, aki nyurga,

a rakoncátlan vadkörte, és te kedves bükkfa!

Ezt a kényes feladatot nem is bíznám másra,

szüksége lesz minden fának olykor bölcs tanácsra.

Nyurga nyírfát arra kérem vidítsa fel őket,

hogyha éppen valamiért borúsak lennének.

Vadkörte a közösséget összekovácsolja,

tudja milyen, ha a szívet magány marcangolja."

Álomra hajtja ősz lombját a tölgyfa,

megfáradt törzsét ódon kérge óvja.

Békésen szendereg, feladata nincs már,

holnaptól rá már csak édes pihenés vár.

A bükk, a nyír, a vadkörte vigyázza az álmát,

mind a hárman teljesítik az öreg tölgy vágyát.

Megállok halkan, mozdulatlan állva,

vállamra borul a természet fátyla.

Mintha az erdő bennem szólna újra,

s a régi susogás ismét csak dalolna.

Újra hallom fejem felett mit súgnak a fák,

mélyről jövő titkaikat így adják tovább.