Kép forrása: pixabay.com
Fenyőtobozok.
Szomorú, mély sóhaj tört fel szájából, ahogy a kórház kapujához értek. Elmélázva tette földre a kosarat, amelyet idáig cipelt. Hirtelen úgy érezte mázsás súlytól szabadult, pedig csak tiszta holmit és egy kis elemózsiát rejtegetett a kosár. Fázott. Reszkető kézzel gombolta be kabátján a legfelső gombot, s közben az jutott eszébe, hogy ma még nem is ettek.
Zavarta, hogy két gyermeke megállás nélkül beszélt, de nem volt ereje csendre inteni őket. Fáradt, meggyötört tekintettel a portásra nézett, majd rögtön a kicsikre, akik feszülten figyelték minden szavát. Mostanában ritkán szólalt meg, de ilyenkor a lány azonnal felkapta a fejét s lélegzetvisszafojtva figyelt. Hiába próbált mosolyt erőltetni arcára, az utóbbi hónapokban egyáltalán nem sikerült. Gondolataiból a kapus könyörtelenül mérges hangja ébresztette fel:
-Hová mennek?
Ő pedig azt válaszolja:
-A gyerek osztályra.
- Hazudik! Most is hazudik - gondolta a lányka. Arca napbarnított, sötét, selymes hajába élesen karmolt bele a késő őszi szél.
A portás, mintha tudta volna az igazat, szavai csak úgy koppantak, ahogy válaszolt:
- Na, jó! Az udvarra beviheti őket! De értse meg, nincs látogatás idő!
- Igen, csak azt akarom, hogy még egyszer láthassa őket! - mondta halkan.
Az anya arca egy pillanatra szokatlanul nyugodt lett. Porcelánfehér bőre, kék szeme és szőke göndör haja pont olyan volt, mint a lány játék babájáé. A leány, apja természetét és vonásait örökölte. Nem hasonlítottak egymásra.
Nagylány vagyok, már nem babázok! – gondolta a gyermek, majd lopva anyjára pillantott. Nem értett semmit az egészből, de érezte amint vadul hasít a félelem a gyomrába. Új volt ez az érzés. Ismeretlen, idegen, és félelmetes.
A hirtelen fájdalom eszébe juttatta az emléket, ahogy a nagy bejárati ajtó becsapódott a házban ahol laktak, apró darabokra törve az üveget. Apja igyekezett a seprűvel, hogy összekotorja, még mielőtt valamelyik virgonc gyerek keresztül futna rajta. A csörömpölés hangjára a kislány szaladt oda először.
- Nézd! – guggolt le apja a lányka mellé. Felemelt egy üvegdarabot, és ölébe vette a gyermeket.
- Pont olyanra törött, mint Magyarország! Itt folyik a Duna, itt a Tisza, a Körös, és ez itt a Balaton!
Magyarország! Biztosan csodás lehet, ha apja ilyen szeretettel beszél róla. Karjait nyaka köré fonva figyelte őt.
- Tudod, már csak ekkora a hazánk! Régen sokkal nagyobb volt!
- Gyertek! – rezzent össze anyja szigorú szavára, aki megfogta mindkettőjük kezét. Érezte, ahogy megszorítja, tudta, hogy engedelmeskednie kell. Félt ettől a kéztől. A szőke kisfiú, aki a másik oldalán állt mosolyogva mutatott előre.
Apuka! – kiabálta a kicsi és vadul integetett.
A távolban lassan lépkedve jött feléjük az apjuk. Soványra fogyott, nehezen mozgott. Cipelte terhét: a rákot. A fenyőfák között óvatosan haladt, ügyelve minden lépésre. Már két éve, hogy kiderült a nagy baj, azóta jártak orvostól orvosig. A hite adott erőt, hogy küzdjön az életben maradásért. Csak a padig jutott, addigra kifáradt, örült, hogy leülhetett. Mosoly futott át az arcán, végtelen boldogság! Végre itt vannak!
–Oly régóta ígérte, hogy elhozza mindkettőt! – gondolta. Megsimogatta a gyermekek fejét, a kisebbik állát ujjával fölemelve kérdezte:
- Hallom iskolába jársz! Remélem ügyes vagy!
A kicsi szőke örömmel mutatta:
- Rajzoltam neked!- s az irka-firka mázolmányt apja tenyerébe tette.
- És te?- szólt a lánykához. Te is jól vagy?
- Igen. –válaszolta az, s közben a lehullott fenyőtobozokat figyelte és már indult is, hogy összeszedje mindet, amit csak a földön talál.
- Dobd el azonnal és gyere ide apádhoz! – förmedt rá hirtelen haraggal az anyja.
- Mondd meg Anyuéknak, hogy sokat gondolok rájuk! – szólt apjuk erőtlenül, majd a gyerekekhez fordult:
- Nemsokára Karácsony! Mit vigyek nektek, ha hazaengednek?
Az asszony félre fordította tekintetét, sikerült legyőznie könnyeit, melyek mérhetetlen erővel igyekeztek előtörni. Maga előtt látta a jóképű fiút, aki bazsarózsát vitt neki egy májusi estén. Arra a magas, barna bőrű, szép szemű fiúra gondolt, aki azt ígérte neki: „Örökké szeretni foglak!”
A fiúcska édességet kért, a lány azonnal rávágta:
- Fenyőtobozokat! A legszebb fenyőtobozokat, amelyek ott vannak a fa alatt!
Hazafelé a vonaton anyjuk egy szót sem szólt a gyerekekhez, bámulta az ablak előtt elrohanó fákat, úgy érezte, mintha az eddigi élete futna tőle jó messzire. Gondolataiban összerendezte másnapi teendőit!
- Telefonálnom kell anyámnak, hogy még ma visszavigyem a gyerekeket hozzájuk! Makacs ez a lány! Nem bírok vele! Ha már másik faluban kezdték ezt a tanévet, fejezzék is ott be! Apámnak majd szót fogad!
Amikor ismét elment otthonról, hogy hazahozza a gyerekeket fekete ruhát öltött magára, belenézett a nagy álló tükörbe, megtört arcára mosolyt erőltetett.
Eszébe jutott, amit utolsó alkalommal kérdezett gyermekeitől a férje:
„Ha haza megyek, mit vigyek nektek?” Szegény nem sejtette, hogy az orvosok meghalni engedik haza. Bízott az utolsó percig. Kitartó erős szíve azt súgta neki fáradhatatlanul:
- Meggyógyulok és hazamegyek! Együtt leszünk az idők végezetéig!
Milyen boldog volt, hogy otthon lehet. Kicsit csalódott, mikor azt mondta a felesége, hogy a gyerekek a nagyszülőknél maradtak, persze csak azért, hogy ő pihenni tudjon. Pedig vágyott az ölelésükre. Csak arra vágyott, semmi másra.
A nagyszülők időben felöltöztették a gyerekeket, és a kapuban várták, hogy megérkezzen értük. Ismét kézen fogta őket, és arra gondolt:
- Otthon majd elmondom nekik! Ha hazaértünk elmondom!
Fölszegett fejjel, elszántan nyitotta ki a bejárati ajtót. A két gyerek kitépte a kezét, az övéiből s izgatottsággal teli várakozással futottak a szobába.
A jeges, hideg csendben érezték a frissen húzott ágynemű illatát. A kisfiú fakadt először sírva. Hangosan, haragosan követelte apját.
A lányka összeszorított ajkakkal, szótlanul sétált át a másik szobába.
Íróasztalán ott sorakoztak a fenyőtobozok.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró
Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...