Fenyőtobozok


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    feb
  • 01

Szomorú, mély sóhaj tört fel szájából, ahogy a kórház kapujához értek. Elmélázva tette földre a kosarat, amelyet idáig cipelt. Hirtelen úgy érezte mázsás súlytól szabadult, pedig csak tiszta holmit és egy kis elemózsiát rejtegetett a kosár. Fázott. Reszke...

Kép forrása: pixabay.com

Szomorú, mély sóhaj tört fel szájából, ahogy a kórház kapujához értek. Elmélázva tette földre a kosarat, amelyet idáig cipelt. Hirtelen úgy érezte mázsás súlytól szabadult, pedig csak tiszta holmit és egy kis elemózsiát rejtegetett a kosár. Fázott. Reszkető kézzel gombolta be kabátján a legfelső gombot, s közben az jutott eszébe, hogy ma még nem is ettek.

Zavarta, hogy két gyermeke megállás nélkül beszélt, de nem volt ereje csendre inteni őket.  Fáradt, meggyötört tekintettel a portásra nézett, majd rögtön a kicsikre, akik feszülten figyelték minden szavát. Mostanában ritkán szólalt meg, de ilyenkor a lány azonnal felkapta a fejét s lélegzetvisszafojtva figyelt. Hiába próbált mosolyt erőltetni arcára, az utóbbi hónapokban egyáltalán nem sikerült. Gondolataiból a kapus könyörtelenül mérges hangja ébresztette fel:

-Hová mennek?

Ő pedig azt válaszolja:

-A gyerek osztályra.

- Hazudik! Most is hazudik - gondolta a lányka. Arca napbarnított, sötét, selymes hajába élesen karmolt bele a késő őszi szél.

A portás, mintha tudta volna az igazat, szavai csak úgy koppantak, ahogy válaszolt:

- Na, jó! Az udvarra beviheti őket! De értse meg, nincs látogatás idő!

- Igen, csak azt akarom, hogy még egyszer láthassa őket! - mondta halkan.

Az anya arca egy pillanatra szokatlanul nyugodt lett. Porcelánfehér bőre, kék szeme és szőke göndör haja pont olyan volt, mint a lány játék babájáé. A leány, apja természetét és vonásait örökölte. Nem hasonlítottak egymásra.

Nagylány vagyok, már nem babázok! – gondolta a gyermek, majd lopva anyjára pillantott. Nem értett semmit az egészből, de érezte amint vadul hasít a félelem a gyomrába. Új volt ez az érzés. Ismeretlen, idegen, és félelmetes.

 

 

A hirtelen fájdalom eszébe juttatta az emléket, ahogy a nagy bejárati ajtó becsapódott a házban ahol laktak, apró darabokra törve az üveget. Apja igyekezett a seprűvel, hogy összekotorja, még mielőtt valamelyik virgonc gyerek keresztül futna rajta. A csörömpölés hangjára a kislány szaladt oda először.

- Nézd! – guggolt le apja a lányka mellé. Felemelt egy üvegdarabot, és ölébe vette a gyermeket.

- Pont olyanra törött, mint Magyarország! Itt folyik a Duna, itt a Tisza, a Körös, és ez itt a Balaton!

Magyarország! Biztosan csodás lehet, ha apja ilyen szeretettel beszél róla. Karjait nyaka köré fonva figyelte őt.

- Tudod, már csak ekkora a hazánk! Régen sokkal nagyobb volt!

- Gyertek! – rezzent össze anyja szigorú szavára, aki megfogta mindkettőjük kezét. Érezte, ahogy megszorítja, tudta, hogy engedelmeskednie kell. Félt ettől a kéztől. A szőke kisfiú, aki a másik oldalán állt mosolyogva mutatott előre.

Apuka! – kiabálta a kicsi és vadul integetett.

A távolban lassan lépkedve jött feléjük az apjuk. Soványra fogyott, nehezen mozgott. Cipelte terhét: a rákot. A fenyőfák között óvatosan haladt, ügyelve minden lépésre. Már két éve, hogy kiderült a nagy baj, azóta jártak orvostól orvosig. A hite adott erőt, hogy küzdjön az életben maradásért. Csak a padig jutott, addigra kifáradt, örült, hogy leülhetett. Mosoly futott át az arcán, végtelen boldogság! Végre itt vannak!

–Oly régóta ígérte, hogy elhozza mindkettőt! – gondolta. Megsimogatta a gyermekek fejét, a kisebbik állát ujjával fölemelve kérdezte:

- Hallom iskolába jársz! Remélem ügyes vagy!

A kicsi szőke örömmel mutatta:

- Rajzoltam neked!- s az irka-firka mázolmányt apja tenyerébe tette.

- És te?- szólt a lánykához. Te is jól vagy?

- Igen. –válaszolta az, s közben a lehullott fenyőtobozokat figyelte és már indult is, hogy összeszedje mindet, amit csak a földön talál.

- Dobd el azonnal és gyere ide apádhoz! – förmedt rá hirtelen haraggal az anyja.

- Mondd meg Anyuéknak, hogy sokat gondolok rájuk! – szólt apjuk erőtlenül, majd a gyerekekhez fordult:

- Nemsokára Karácsony! Mit vigyek nektek, ha hazaengednek?

Az asszony félre fordította tekintetét, sikerült legyőznie könnyeit, melyek mérhetetlen erővel igyekeztek előtörni. Maga előtt látta a jóképű fiút, aki bazsarózsát vitt neki egy májusi estén. Arra a magas, barna bőrű, szép szemű fiúra gondolt, aki azt ígérte neki: „Örökké szeretni foglak!”

A fiúcska édességet kért, a lány azonnal rávágta:

- Fenyőtobozokat! A legszebb fenyőtobozokat, amelyek ott vannak a fa alatt!

Hazafelé a vonaton anyjuk egy szót sem szólt a gyerekekhez, bámulta az ablak előtt elrohanó fákat, úgy érezte, mintha az eddigi élete futna tőle jó messzire. Gondolataiban összerendezte másnapi teendőit!

- Telefonálnom kell anyámnak, hogy még ma visszavigyem a gyerekeket hozzájuk! Makacs ez a lány! Nem bírok vele! Ha már másik faluban kezdték ezt a tanévet, fejezzék is ott be! Apámnak majd szót fogad!

Amikor ismét elment otthonról, hogy hazahozza a gyerekeket fekete ruhát öltött magára, belenézett a nagy álló tükörbe, megtört arcára mosolyt erőltetett.

Eszébe jutott, amit utolsó alkalommal kérdezett gyermekeitől a férje:

„Ha haza megyek, mit vigyek nektek?” Szegény nem sejtette, hogy az orvosok meghalni engedik haza. Bízott az utolsó percig. Kitartó erős szíve azt súgta neki fáradhatatlanul:

- Meggyógyulok és hazamegyek! Együtt leszünk az idők végezetéig!

Milyen boldog volt, hogy otthon lehet. Kicsit csalódott, mikor azt mondta a felesége, hogy a gyerekek a nagyszülőknél maradtak, persze csak azért, hogy ő pihenni tudjon. Pedig vágyott az ölelésükre. Csak arra vágyott, semmi másra.

A nagyszülők időben felöltöztették a gyerekeket, és a kapuban várták, hogy megérkezzen értük. Ismét kézen fogta őket, és arra gondolt:

- Otthon majd elmondom nekik! Ha hazaértünk elmondom!

Fölszegett fejjel, elszántan nyitotta ki a bejárati ajtót. A két gyerek kitépte a kezét, az övéiből s izgatottsággal teli várakozással futottak a szobába.

A jeges, hideg csendben érezték a frissen húzott ágynemű illatát. A kisfiú fakadt először sírva. Hangosan, haragosan követelte apját.

A lányka összeszorított ajkakkal, szótlanul sétált át a másik szobába.

Íróasztalán ott sorakoztak a fenyőtobozok.

 

Tóth Marianna, meseíró

Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró

Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!