Furfangos fuszeklik - Sár

Furfangos fuszeklik - Sár.

Délelőtt tíz óra is elmúlt, mikor a komód fiókjában ébredezni kezdett Bohó és Huncut, a ház zokniforma manói. Sokáig aludtak, rég mindenki elment iskolába és dolgozni, csak a család fehér west terrierje rohangált a kutyaajtón ki-be, izgatottan.

– Ennek meg mi baja? – ásított Bohó.

– Fogalmam sincs, érthetetlen.

Huncut nyújtózott egyet, majd kitámolygott a szobából, meglesni Bercit.

– Csak simán unatkozik.

– Így, hogy szerezzünk kaját? Éhes vagyok!

– Osonjunk felül, mint a nindzsák!

Jó ötletnek tűnt, elindultak. Polcról polcra, szekrényről szekrényre, párkányról párkányra siklottak, miközben Berci csaholt és ugrálva próbálta őket elérni. Örült, hogy végre történik valami izgalmas.

Az egyik ablakpárkány tele volt anya virágaival, de a fuszekliket nem zavarta. Ügyesen kerülgették a kaspókat, mikor a kutya egyszer csak, nagyobbat ugrott a vártnál és majdnem elcsípte Bohót.

– Nyughass már! – kiabált rá, és közben nem figyelt előre, így véletlenül lesodorta az egyik növényt, ami hatalmas dérrel-dúrral szétrobbant a kövön. A terrier vonyítva kirohant az udvarra ijedtében.

– O-ó, ez baj! – fogta a fejét Huncut.

– Baj, bizony.

A konyhában, mindenhol föld és cserépdarabok. Összenéztek, majd villám sebességgel takarítani kezdtek.

– Mennyi időnk lehet, mire visszajön? – kérdezte kapkodva Bohó.

– Nem tudom, jaj, nem tudom!

Berci a kutyaházban szűkölt. Szerencsére, esze ágában sem volt visszamenni.

A fuszeklik az éles darabokat óvatosan egy nejlonba gyűjtötték, majd nekiestek a földnek. Bohó tartotta a lapátot, a másik seperte. Majdnem befejezték, mikor kint eleredt az eső.

– Már csak ez hiányzott! – aggódva leste a lengőajtót Huncut.

Berci félt a vihartól. Bár sokáig hezitált, mi a rosszabb, a nyakába hulló kaspók, vagy ez, de ahogy villámlani kezdett, hamar beszaladt a házba.

– Futás! – az utolsó pillanatban felkapták a szemetet és a helyére hajították a lapátot és seprűt.

Kergetőzés indult. A vizes mancsok körbe-körbe trappoltak a koszos padlón, még nagyobb koszt hagyva maguk után. A sarat az eső miatt még ki lehet magyarázni, de a virág romjait nejlonostul hova tegyék?

A fuszeklik végül a konyhapulton kötöttek ki, Berci alattuk lihegett. Észre sem vették, mennyi az idő, lassan hazaér a család.

– Ezt valahogy ki kell vinnünk a kinti kukáig – tekintett az órára Bohó.

– Förtelem ez a nap!

Közben, a kis hegyes, fehér fülek az égbe meredtek. Berci száguldott ki a kutyaajtón üdvözölni a hazaérkezőket.

– Itt az idő, Huncut!

– Értettem! – és ebben a pillanatban rohanni kezdett ki. A bokrok között szlalomozva végig vágtatott az udvaron, majd egy szaltóval fejezte be a mutatványt úgy, hogy végül a kukában landolt, aminek kellett. Bohó az ablakból követte az eseményeket.

– Ez tényleg nindzsás volt! – dicsérte meg bajtársát, a szoba felé sietve.

Éhesen és koszosan csukták magukra a biztonságot nyújtó fiókot.

Mikor anya és apa beléptek a lakásba, megdöbbentek.

– Nahát, Berci! – fogta a fejét anya.

Meg is volt az esti program, apa fürdette a kutyát, anya pedig a konyhát mosta fel.

– Ó, ha Berci beszélni tudna. – kuncogott Huncut. De választ nem kapott, Bohó már réges-rég aludt.