Furfangos fuszeklik - Kutyaszőr

Furfangos fuszeklik - Kutyaszőr.

Mikor reggel elcsendesült minden, kinyílt az a szokásos alsó fiók a komódon. Bohó és Huncut, a ház zokniforma manói álmosan kicsusszantak, és mint mindig, valami komisz dolgon kezdték törni a fejüket.

– Na, mi legyen, Bohó? Dobáljuk szét a plüssöket az ágyon?

– Nem, most nincs kedvem.

– Akkor keverjük össze a frissen párosított zoknikat? Itt láttam a kosárban, nincs is messze! – reménykedett Huncut.

– Áh, az most volt. – dörmögte, de azért szája felszaladt egy félmosolyra a csíny emlékétől.

Huncut ötletelt tovább.

– Tudom!

– Na?!

– Lopjuk el az eb játékát, az biztos jó móka lesz!

Gonosz vigyorral bólintottak, és elégedetten kacagni kezdtek.

Berci kint feküdt az udvaron és élvezettel csócsálta az új piros labdáját. Észre sem vette, hogy a fuszeklik a kutyaajtó nyílásán lesték. Bohó már kitalálta a tervet:

– Te tereld el a figyelmét, én pedig ellopom!

– Értem, de hogy?

– Olyan jó kis ötleteid voltak reggel is, találd ki! – kacsintott gúnyosan.

Huncut nyelt egyet, és lassan kicsúszott a lengőajtón. Ellopózott a ház oldalához támasztott bicikliig, felmászott, lassan kifújta a levegőt és megnyomta a dudát.

Az apró fehér hegyes fülek azonnal felfigyeltek, Berci felpattant és érdeklődve csörtetett a hang irányába. Több se kellett Bohónak, azonnal a labdáért indult, de túl hangos volt és lelepleződött. Társa odaszólt neki elcsukló hangon:

– Futás!

Sosem tudhatjuk, hogy mi marad egy zokniforma manóból, akit elkap és megcsócsál egy kutya. Bohó ahogy csak tudott, rohant, de nem dobta el a labdát. Ez lapát volt a tűzre, Berci csaholva ragadta meg és cibálni kezdte.

– Engedd el a labdát! – kiabált aggódva Huncut.

– Add ide nekem! Ereszti! Ereszti! Rossz kutya!

Végül a fuszekli feladta a harcot és beugrott a lengőajtón.

Mikor zihálva mindketten a biztonságot nyújtó szobába értek, Bohó végignézett magán.

– Fúj! Csupa nyál és szőr lettem.

– Nincs mit tenni fürödnöd kell, így be nem bújsz a fiókunkba. – visítva nevetett a másik.

– Biztos, hogy nem!

– De-de!- És már engedte is a fürdő csapjába a szappanos vizet neki.

Bohó hiába fürdött meg, a ragadós kis fehér kutyaszőrök nem tűntek el.

– Most mit csináljak? Mondd meg!

Huncut gondolkodott és végül kitalálta ezt is:

– Kell az az izé!

– A mi?

– Az az izé..ragacsos henger. Az majd leszedi rólad!

– Igazad van. Hol lehet?

– Apa szokta a nadrágja szárán használni, mielőtt kilép az ajtón!

Átkutatták az előszobát, de sehol nem találták.

– A szekrényben nézted, Huncut?

– Igen!

– A dobozban?

– Ott is!

Bohó kezdett kétségbe esni, talán soha nem tűnik el ez a sok szőr róla? Viszketve, megszégyenülten kell leélnie maradék manó életét, ami, mint tudjuk több száz év is lehet! Mindezt azért, mert Berci nem adta oda azt az átkozott labdát.

– Hát a cipőtartóban?

Huncut szeme felcsillant. Mohón nekiestek, sorban tépték fel a szekrény polcait és a legfelsőben meg is találták a szőrtelenítőt.

- Ah! Végre! - ficánkolt alatta ide-oda, míg minden szál rá nem tapadt a ragasztóra, és addigra pont szinte teljesen elfogyott a henger papírja is, amit Huncut cserélt serényen.

– Mázli!

Visszatették pontosan a helyére, ahonnan vették, erre mindig próbáltak figyelni, hiszen fontos szabály, hogy a lehető legkevésbé forgassák fel az otthont és ne bukjanak le.

Bohó hunyorogva nézett ki Bercire, aki még mindig a lasztit csócsálta.

– Nézd, hogy szereti azt a labdát! - mosolygott Huncut.

– Most te nyertél, szőrgombóc!

Apa másnap, mikor elővette a hengert, furcsállotta, hogy fogyhatott így el, hiszen tegnap még úgy emlékezett, bőven volt rajta szalag. Megrántotta a vállát, majd miután leszőrtelenítette nadrágszárát, elindult dolgozni.