Furfangos fuszeklik - Zugevő

Furfangos fuszeklik - Zugevő.

Amint a család a szokásos reggeli káosszal elviharzott, a kislány szobájában lévő komód alsó fiókja lassan, résnyire nyílt. Bohó és Huncut kúsztak elő, kissé gyűrötten.

– Na végre már, éhen halok! – panaszkodott Bohó.

– Akkor irány a kamra! – kacsintott Huncut.

Ők voltak a ház manói, akik zokni alakot öltve, egész nap komiszkodtak, mikor egyedül maradtak. Illetve nem teljesen, hiszen Berci a család hegyes fülű, fehér terrierje is otthon várta gazdáit. Ki- és bejárása volt az apró kutyaajtón, így állandó veszélyt jelentett a fuszeklik terveire. Nem voltak jóban.

A kamraajtó lassan és nyikorogva nyílt.

– Csssssss! Meghallja!

De már szaladt is Berci, körmei egyre hangosabban pattogtak a konyhakövön. Bohó lentről sürgette Huncutot, aki kapkodva kúszott a kamra polcai között.

– Áh! Gyorsan! A kekszes dobozt!

– Hol van?

– Ne csináld! Balra!

– Tegnap még itt volt! Most meg sehol!

– Nincs több idő! Ennyi volt! Visszavonulás!

A két zoknimanó a kamraajtót becsapva maguk mögött, tétovázás nélkül száguldott a szobák felé, ahova az ebnek nem volt bejárása. Tudták nem babra megy a játék, az utolsó pillanatban ugrották át a védőrácsot.

Berci egy rövidet vakkantva fejezte ki nemtetszését, és lerogyott a torlasz elé, csak szuszogott.

– Szerinted hova tették? Úgy enném már, ropogtatnám, nyam-nyam! – morfondírozott Bohó.

– Lehet este apa megint becsempészte magához? – kuncogott Huncut.

– Hm, talán! Lessünk be a hálóba!

Bizony a kekszes doboz az ágy mellett volt, apa oldalán, a földön.

– Bingó! – rikkantotta Huncut, és rávetette magát.

– Heh, a kis zugevő, nem törődve az úszógumival, fogszúval meg diabétesszel! – csámcsogta Bohó.

Miután teletömték magukat a mértéktelen mennyiségű édességgel, mozdulni sem tudtak, így ott, az üres doboz mellett elnyomta őket az álom.

Berci hangos örömködésére riadt fel Huncut és elkerekedett szemmel kérdezte:

– Jaj, ne! Mennyi az idő? Ébredj!

Összenéztek, majd pánikba estek. Az előszobából apa és anya nevetése hallatszott.

- A morzsák, Bohó! A sok maszat!

Kapkodva próbáltak takarítani.

– Késő! Mi legyen? Kenjük apára?

– Kenjük apára! – adta meg a végszót Bohó, mint mindig.

Menekülőre fogták és amilyen halkan csak lehetett, visszasurrantak a helyükre. A zoknis fiókot résnyire hagyták, hallgatózni.

Anya serénykedett, lépten-nyomon pakolta a reggeli káosz maradványait, közben mormogott valamit az orra alatt. Belépett a hálószobába, és egy nagy sóhajt követve elkezdett átöltözni, mikor a gardrób tükréből meglátta a földön heverő disznóólat.

– Szívem!? Ez mégis mi? – vonta kérdőre apát, aki csak a fejét vakarta, nem emlékezett, hogy megette volna az egészet, ráadásul nem vall rá, hogy ilyen módon tegye.

– Az úgy volt...– pirult végül el, és hebegett-habogott.

– Ühüm. – Anya összekulcsolt kézzel hallgatta a magyarázkodást, és bólogatott, mintha megértené, majd, miután megpaskolta apa hasát, a porszívó irányába mutatott.

– Nincs több keksz! – vetette oda, míg apa takarította a romokat.

A zoknis fiókból halk kuncogás hallatszott.