Elton álma

Elton álma.

Elmesélek nektek egy történetet, egy szomorú szemű, lógó fülű kutyáról, Eltonról.

Elton a család kedvenceként jött-ment a házban. Majdnem mindenhova bejárása volt, csak majdnem, de ez neki bőven elég is volt.

Csütörtök reggel a ház előtt elsuhant a postás, nyikorgó biciklijét már az utca végéről lehetett hallani, pláne egy ekkora fülű ebnek. Heti rendszerességgel hozta az újságot, amit összetekerve, gondosan behelyezett a kapu deszkái közé. Elton nem volt túlságosan magas, de innen pont elérte, így peckesen, büszkén vihette gazdáinak. Mikor letette a kissé kopottas konyhakőre, akkor látta a vezető hírt: „Itt a jövő: sci-fibe illő módon kommunikálhatunk majd a NASA Holdra küldött legénységével”. Elton ragyogó szemmel nézte a képet a rakétáról és az űrruhájukban feszítő büszke űrhajósokról. Nem ment ki a látvány és gondolat a fejéből estig.

Vacsora után kifeküdt a teraszra. Szép nyári este volt, a kristálytiszta égbolton ragyogott a Hold és a csillagok. „Én is űrhajós szeretnék lenni!” - fogalmazódott meg hegyes kis kobakjában. Innentől kezdve, csak is ezen járt az esze, hogyan juthatna fel a világűrbe.

Naphosszat bámulta mélabús szemeivel az eget és sóhajtozott. Ez feltűnt a szomszéd agaraknak, akik addig-addig faggatták, míg elárulta nekik álmát, de rögvest meg is bánta, mert az agarak bizony, kinevették.

- Haha! Nyulakat kéne kergetned...nem csillagokat!

Így, becammogott inkább a házba és levetette magát a párnára.

Délután hazaért az iskolából Zalán, Elton kisgazdája, aki boldogan üdvözölte barátját.

- Már fel se nézel? Mi bajod van? - kérdezte kutyáját, aki csak bámult maga elé szomorúságában.

- Az agarak azt mondták, nem lehetek űrhajós! Pedig én látni akartam közelről a csillagokat. Olyan szépek. - hüppögte.

- Hát ez a baj? Dehogynem, majd meglátják! Nagy előkelőségükben azt se tudják, mit beszélnek! - harsogta Zalán és elviharzott a szobája felé. Elton nem tudta mit tervez a fiú, és pláne nem tudta mi az az előkelőség, de nem sokkal később Zalán megjelent három hatalmas kartonlappal, két marék filctollal, egy nagy ollóval és egy kis tubus ragasztóval.

- Gyere! - szólt Eltonnak, aki engedelmesen követte a kertbe. Talán most kiderül valami. Jó sok vágás, ragasztás és színezés után készen állt a nagy mű.

- Ez..ez.. - hebegte a kutya.

- Ez egy űrhajó! Pontosan! És most felmegyünk a világűrbe, megnézni a csillagokat! - kiáltotta Zalán.

- Nézd! Űrruhát is hoztam! - és már el is kezdte a kíváncsi ebre tekerni a fehér leplet, a feje tetejére pedig egy tésztaszűrőt helyezett. Ő maga is beöltözött, hasonlóképp. Űrruhába.

Bebújtak az űrhajóba, ahol mindenféle érdekes kriksz-kraksz, akarom mondani vezérlőpult is volt a falon. Elton izgatottan figyelt. Mikor Zalán behajtotta az ajtót, egészen sötét lett.

- Félsz?

- Kicsit! - vallotta be a kutya.

- Csukd be a szemed! - utasította. - Rázós utunk lesz! 3-2-1, felszállás! - és hirtelen elkezdett minden imbolyogni és mozogni.

Zalán közben előkapta a zsebéből a foszforeszkáló csillagjait, és gyorsan felnyomta a falra őket.

- Kinyithatod!

Elton óvatosan kinyitotta a szemét, és láss csodát, megannyi csillag ragyogott az orra előtt.

- Tudtam, hogy szépek, de nem is sejtettem, hogy ennyire. - monda meghatottan. Zalán fél mosollyal az arcán átkarolta barátja vállát. Nézték egy kicsit még a csillagokat, majd a fiú törte meg a csendet.

- Most már menjünk. Éhes vagyok.

- Rendben. Köszönöm. - csóvált Elton.

- Szívesen. Csukd be a szemed! - Zalán gondosan leszedte a csillagokat és visszarejtette a zsebébe őket. Elton pedig csukva tartotta a szemét egészen a landolásig.

- Leszállás! Megérkeztünk! - kinyílt az ajtó, kimászott egy kissé megtépázott űrhajóból két büszke űrhajós, akiknek még űrruhájuk is volt, és az imént látták a csillagokat.