Elton álma

Elton álma.

Elmesélek nektek egy történetet, egy hosszú testű, szomorú szemű, lógó fülű kutyáról, Eltonról, aki a család kedvenceként, kedve szerint jöhetett-mehetett a házban és kertben.

Megvoltak a saját szokásai és a napi rutinja. Például, pontosan tudta, hogy csütörtök reggel jön a postás, akit jól meg kell ugatnia. Nyikorgó biciklijét már az utca végéről lehetett hallani, pláne ilyen nagy fülekkel. Heti rendszerességgel hozta az újságot, amit összetekerve becsúsztatott a kapu deszkái közé, és már suhant is tovább. Elton nem volt túlságosan magas, de pont elérte, így peckesen, büszkén vihette gazdáinak.

Mikor letette a kissé kopottas konyhakőre, akkor látta a vezető hírt:„Itt a jövő: sci-fibe illő módon kommunikálhatunk majd a NASA Holdra küldött legénységével”.

Elton ragyogó szemmel nézte a képet az űrhajóról és az űrruhájukban feszítő, büszke űrhajósokról. Többet nem ment ki a gondolat a fejéből.

Vacsora után, szokás szerint, kifeküdt a teraszra. Szép, nyári este volt és a kristálytiszta égbolton ragyogott a Hold és a csillagok.

„Én is űrhajós szeretnék lenni!”– fogalmazódott meg hegyes, kis kobakjában. Innentől kezdve csak ezen járt az esze, hogyan juthatna fel a világűrbe.

Naphosszat bámulta mélabúsan az eget, és sóhajtozott. Ez feltűnt a szomszéd agaraknak, akik addig-addig faggatták, míg el nem árulta vágyálmát, de rögvest meg is bánta, mert az agarak, bizony kinevették.

– Haha. Nyulakat kéne kergetned, nem csillagokat!

Sértődötten cammogott be a házba, majd levetette magát párnájára, ott folytatta az álmodozást.

Délután hazaért az iskolából Zalán, Elton kisgazdája, aki boldogan üdvözölte.

– Már fel se nézel? Mi bajod van? – kérdezte kutyáját, aki csak meredt maga elé.

– Az agarak azt mondták, nem lehetek űrhajós, pedig én látni akartam közelről a csillagokat. Olyan szépek. – hüppögte.

– Hát ez a baj? Nagy előkelőségükben azt sem tudják mit beszélnek. Dehogynem lehetsz, majd meglátják! – harsogta és elviharzott a szobája felé.

Elton nem tudta mit tervez a fiú, azt meg pláne, mi az az előkelőség, de nem volt ideje ezen gondolkodni, mert már jött is vissza Zalán, hatalmas kartonlapokkal, két marék filctollal, ollóval és ragasztóval.

– Gyere! – szólt Eltolnak, aki engedelmesen követte a kertbe. Talán most kiderül valami.

Jó sok vágás, ragasztás és színezés után, készen állt a nagy mű, amit a fiú dobpergést imitálva mutatott be.

– Ez egy – hebegte a kutya.

– Ez egy űrhajó! Pontosan! Most felrepülünk az űrbe, megnézni a csillagokat – mondta büszkén és izgatottan a fiú – Nézd! Űrruhát is hoztam!

És már tekerte is a kíváncsi ebre a fehér leplet, a feje tetejére pedig egy tésztaszűrőt helyezett. Ő maga is beöltözött, hasonlóképp, űrruhába. Bebújtak a karton és ragasztó szagú űrhajóba, ahol mindenféle érdekes krikszkraksz – akarom mondani, vezérlőpult –, volt a falon.

Elton izgatottan figyelt. Mikor Zalán behajtotta az ajtót, egészen sötét lett.

– Félsz? – kérdezte suttogva.

– Kicsit – vallotta be Elton, szégyenlősen.

– Csukd be a szemed, rázós utunk lesz! Három-kettő-egy, kilövés! – kiáltotta a fiú, és hirtelen elkezdett minden mozogni és imbolyogni. A kutya összeszorított szemekkel és fogakkal várta, mi lesz ennek a vége. Zalán közben előkapta a zsebébe rejtett foszforeszkáló csillagokat, és gyorsan felnyomta őket a falra.

– Kinyithatod!

Elton óvatosan kinyitotta a szemét, és láss csodát, megannyi csillag ragyogott az orra előtt.

– Tudtam, hogy szépek, de nem is sejtettem, hogy ennyire.

Zalán félmosollyal az arcán átkarolta barátja vállát. Nézték még egy kicsit, majd a fiú törte meg a csendet.

– Menjünk lassan vissza.

– Rendben. Köszönöm – csóvált boldogan és meghatottan Elton.

– Szívesen. Csukd be a szemed! – Zalán gyorsan leszedte a csillagokat és visszadugta a zsebébe, míg társa szófogadóan csukva tartotta a szemét, egészen landolásig.

– Leszállás! Megérkeztünk!

Kinyílt az ajtó, és kimászott, egy kissé megtépázott űrhajóból, két büszke űrhajós.