Ha eljön az unalombogár…

Ha eljön az unalombogár….

Bubuli és Bandi napsütéses vasárnapra ébredt. De bár ne sütött volna a Nap! Bandi morcosan fordult át egyik feléről a másikra, de a fény így is, úgy is a szemébe sütött, kénytelen volt hát felkelni. Bubuli is zsörtölődött a nagy világosság miatt, s amikor nagy nehezen lemászott az emeletes ágyból, észrevette, hogy az este fordítva húzta fel a pizsama nadrágját.

– Hát ezért aludtam olyan rosszul! – könyvelte el magában a kislány, s igyekezett minél gyorsabban átöltözni, hogy Bandi ne vegye észre.

A két kócos, morcos medvebocs kicammogott a konyhába. Anya javában sürgött-forgott, a reggeli is már az asztalon volt. Bubuli álmosan turkálta a zöldséget, Bandi kilötyögtette a tejet.

– Gyerekek, mi van ma veletek? – elégelte meg Anya a dolgot.

– Olyan uncsi minden… – bökte ki végül Bandi. – Tudod mit, Anya, gyere és játssz velünk, ma úgysem kell dolgozz.

Anyának nagyon tetszett a gondolat, miszerint neki hétvégén nem kell dolgoznia, de kissé szomorkásan csak ennyit válaszolt:

– Játszok majd, amikor megfőtt az ebéd, jó?

Bandi pofákat vágott válaszként, Bubuli pedig abbahagyta a paradicsom szurkálását, hogy sóhajthasson egy nagyot.

– Menjetek addig kirakózni, vagy olvassatok valamit! – javasolta Anya.

– Hú, de uncsi! – óbégatta Bandi, s ahogy lemászott a kicsi székről, a könyökével kibillentette anya kávéját.

A szobában sem volt jobb: alig fogtak neki kirakózni, kiderült, hogy a kedvenc szuperhősös kirakóból hiányzik egy darab. Bubuli olvasni akart, de a nagy válogatás közben leesett a legszebb, legnagyobb dínós könyv, s mire Bandi felkapta, a gerince már elszakadt. Bandi csalódottan szedte elő kedvenc játékát, a mentőautót, de pont amikor szirénázott volna, kifogyott belőle az elem.

– Anyaaa, mikor jössz játszani? – nyöszörögte Bandi.

– Mindjárt jövök, csak tegyem be a húst sülni!

Ez aztán így ment egész délig, vagy ki tudja meddig, mert az idő is úgy haladt, mint egy tetű. Bandi egyre jobban toporzékolt, Bubuli egyre jobban unatkozott, anya meg egyre többször mondta, hogy mindjárt jövök, csak elindítom a mosógépet, csak elmosom ezt a pár fazekat, csak kivasalom apa ingjét, csak megsütöm a palacsintát… A palacsintát hallva mintha felcsillantak volna a gyerekszemek, de amikor kirohantak a konyhába, anya csak annyit mondott:

– Mindjárt ehettek belőle, csak először megesszük a levest!

Az ebéd hamar elfogyott, de még a csokis palacsinta is, Bandi és Bubuli viszont még mindig lógatta az orrát.

– Mi van ma veletek? Miért vágtok ilyen savanyú-uborka pofát? – kérdezte apa csodálkozva.

– Biztos a fejünkbe mászott az unalombogár… – vonta meg a vállát Bubuli.

– A micsoda? – kérdezte anya értetlenkedve.

– Apa szokta mondani, hogy bogarat ültettünk a fejébe, biztos most a mi fejünkbe ül egy. Bandival egész nap unatkoztunk, akkor biztos épp az unalom-bogarat ültették be – tudálékoskodott Bubuli.

– Nahát, ez ellen szerintem csak dédi tehet valamit! Menjetek hamar át hozzá, hátha ki tudja szedni! – javasolta anya, s cinkosan apára kacsintott.

Tetszett az ötlet a testvéreknek, megköszönték az ebédet, s átszaladtak a szomszédba dédihez. De dédi semmit sem értett az egész bogár-ügyből, sőt, azt sem értette, hogy hogy lehet unatkozni, amikor annyi tennivaló van mindenhol.

Alig telt el egy kis idő, amikor elsötétült minden, és eleredt az eső. Dörgött, villámlott, még a dédi kutyája is besomfordált az előszobába, olyan zápor lett hirtelen. Dédi nem lacafacázott sokat, szokásához híven hamar kikapcsolta a tévét, kihúzta a rádiót, eloltotta a villanyt.

– Viharban nem szabad világítson semmi! – mondta dédi a régi bölcsességet.

– Ez aztán dögunalom! – méltatlankodott Bandi –, itt rekedtünk dédinél a nagy sötétben! Közben Bubulival huncutul nevetni kezdtek, hogy dédi milyen ómódi.

A zápor, amilyen hamar jött, olyan hamar el is ment.

– Szerintem most menjetek ki az udvarra, eső után mind előbújnak a bogarak. Hátha a tiétek is előmászik! – tanácsolta dédi.

Bandi és Bubuli kiszaladt az udvarra, és sorra beleszökdécselt minden pocsolyába. Akkora kacagás kerekedett, hogy még anyáékhoz is behallatszott a házba. Csodálkozva jöttek át dédihez megnézni, hogy milyen csoda űzhette el a nagy unalmat.

– Ki ez a két sáros kismalac? – kérdezte meglepődve Apa.

– Hol, hol? – kacagtak hangosan a testvérek, s nem is vették észre, hogy az unalombogár épp akkor mászott ki a fejükből.