Irigy ebihal

Irigy ebihal.

Irigy ebihal

Tenger partján labdázik a delfin és a kagyló.

A labdát valamikor ott felejtette, egy vad ló.

Kosárra dobi szerettek volna.

De dobásuk, hol kicsi, hol nagy.

Hancúroztak, jókat nevettek rajta.

Kacajukat az ebihal hallja.

Szikla mögé bújva, irigykedve nézi.

A delfinék magukat, milyen jól érizk. 

Az ebihal nem szeretett labdázni.

Valahogyx inkább a többivel kibabrálni.

Gondolkozik, mi tévő legyen.

Eszébe jutott, látott kaktuszt a hegyen. 

Futott hogy tüskét kérjen, hármat vagy négyet. 

A labdát kiszúrja, megsemmisítse végleg. 

A kaktuszból volt tüsök kiesve.

Az ebihal, kapkodta a földről sietve. 

Visszabújt a szikla mögé, szemeit nagyra tárva. 

A labda arra guruljon, csendben várta. 

Elkapta a labdát, a tüsköt szúrná bele. 

Oly erővel hogy majd bele gebed. 

Tüskök a labdát át nem fúrta. 

Viszon az ebihal újját szúrta.

Észhez, térítette a fájdalom. 

Delfinék boldogsága nekem mit árthatott?

Miért is akartam undok lenni? 

Hisz azok ellenem nem tettek semmit. 

Aki irigy nem viszi sokra.

A társait veszíti el sorra.