Itti és Ottó

Pesten, a Harmat utca egyik kedves kertes házába költözött a Kisfiú családjával. Ezzel egy időben építettek a környékre egy csodálatos játszóteret. Oda kezdett el járni a környék apraja-nagyja, egész pontosan az apraja önfeledten hancúrozott, még a nagyja vigyázta játékukat.

A Kisfiú ott ismerte meg a Kislányt. A hely közel esett a repülőtérhez, emiatt sűrűn előfordult, hogy hatalmas gépmadarak húztak el fejük felett. A Kisfiú ilyenkor az égre emelte tekintetét. A repülőgépek mások számára monoton motorzúgása neki szavak jól érthető láncolatává állt össze.

– Szervusz, Kisfiú! – zúgta az egyik hatalmas repcsi. – Az én nevem: Ottó. Tudom, még nem engednek szüleid, de majd ha felnősz, várlak a fedélzeten! Hidd el, velem kell jönnöd!

A Kisfiú ilyenkor úgy elálmélkodott, hogy pár percre teljesen elfeledkezett a Kislányról.

Később, amikor már nagyobbak lettek, esténként együtt nézték esténként a Holdat. Ez általában a Kislányék erkélyén történt, ugyanis a Kisfiú gyakran meglátogatta őt piros tetős házukban.

Mindösszesen egy megállónyi utat kellett megtennie, de ebben is segítséget nyújtott neki a Tátra márkájú villamos, kinek Itti volt a neve.

– Ne törődj te semmivel! – csilingelte neki Itti, a villamos. – Én minden nap odaviszlek a Kislányhoz. Hiszen ő vár téged itt, a piros tetős házban.

A repülő motorjának eget szaggató dübörgése viszont jóval hangosabb volt, mint a kedves villamos szelíd csilingelése. Amikor a Kisfiú felnőtt, és már egyszerűen csak Fiúnak nevezték, fogta hátizsákját, és elindult a reptér felé.

A hajdani Kislány, akit már egyszerűen csak Lánynak neveztek, szomorúan ennyit mondott:

– Én nem tudok veled menni. Ezentúl egyedül nézem a Holdat.

Busz Bonifác vitte ki a Ferihegyi Repülőtérre a Fiút. Próbálta őt meggyőzni a maradás felől békésen döngicsélő motorhangon, de Ottó leszállásának rettenetes robaja elnyomta a szeretetteljes szónoklatot.

Végül a repülő beállt a betonon felfestett helyére, és várta a Fiút.

– Isten hozott! –üdvözölte őt, amikor megérkezett. –Tudtam, hogy eljössz. Lépj beljebb!

A Fiút elnyelte a hatalmas géptest, amely akármekkora is volt, jókora nekirugaszkodás után a levegőbe emelkedett. Fentről néhány pillanatra elővillant a piros tetős ház, de kisebb méretben, mintha egy villanyvonat-terepasztalon állt volna. Azután már az egész Város hangyabolyként terült el a büszke gép hasa alatt.

Ahol leszálltak, a Fiú egy gazdagabb várost láthatott. A házak cirádás díszítései aranyfestékkel voltak kihúzva. Eszeveszetten csillogtak a napfényben.

Azonban egyetlen ház sem rendelkezett olyan élénkpiros tetővel, mint amelyik otthon a Kislányéké volt. A Fiú valamennyire jól érezte magát ebben a városban, de nem találta meg, amit keresett, ezért visszaindult a reptérre.

– Szerencséd van – fogadta Ottó. – Áthelyeztek egy másik járatra. Átrepítelek az óceánon.

„Olyan, mint az Óperenciás-tenger” – gondolta a Fiú már odafent,a végtelen vizet szemlélve. – „Az Óperenciás-tengeren túl pedig kezdődnek a mesék.”

Ottónak bizony ügyeskedni kellett leszálláskor, hogy ne hasítsák ki hasát a hegynyi magasságú épületek tetejéről ágaskodó antennák.

A Fiú eltökélte magában, hogy feljut majd az egyik hatalmas épület legtetejére, és így is tett. Azonban nagyon szédült odafent, és az élesen fütyülő hideg szél is megmarta arcát.

– Nem tudok a továbbiakban segíteni – ingatta vezetőfülkéjét Ottó, amikor a Fiú panaszkodott neki.– Illetve...még az űrhajókikötőig el tudlak vinni. Ott átvesz téged Sajó, az űrhajó, aki jó cimborám. Meg tudom vele beszélni, hogy elvigyen a Holdra. Annál messzebbre és magasabbra ember nem juthat.

Így is történt minden. Sajó elszállította a Fiút a Holdra, és onnan visszafordult, magára hagyva őt. Ő pedig körbe nézett, és nagyon hiányolta a sok gyönyörű virágot, mely a Harmat utca környéki játszótér körül nyílott. Azután arra gondolt: a Lány talán éppen most is a Holdra néz, és fogalma sincs arról, hogy ő meg éppen itt van.

– Mindenütt csak kövek, és kövek – kiáltotta a Fiú elkeseredetten. Mérgében felemelt és elhajított egy méretes szikladarabot. A kő egy mélyedésben, azaz egy kráterben landolt.

– Auuú! – üvöltötte onnan valaki. – Pont fejbe dobtál! Tulajdonképpen mi a fenét vártál itt a Holdon, ha nem köveket?

A kráterből apró, zöldszínű lény ugrott elő.

– Bocsánatot kérek, hogy fájdalmat okoztam neked, de...ki vagy te? – kérdezett most már a Fiú.

– A Hold őre vagyok – jelentette ki büszkén a zöld lényecske.

– Mit kell itt őrizned? – hüledezett az újonnan érkezett vendég. – Hiszen ez egy kősivatag.

– Azt én sem tudom – vallotta be az őrző. – De talán jobb is, ha nem gondolkodom ezen. Őrködnöm kell, és kész.

– Jó, jó, de én mit csináljak itten? – bosszankodott az utazó.

– A helyedben hazamennék –válaszolta a Hold Őrzője.

– Itt igazán nincs semmi – sóhajtott a Fiú. – Mennék már én is, ha tudnék.

– Oh, ez igazán nem probléma – legyintett egyik csápjával a lény. – A kráter mögött parkol a repülő csészealjam. Szívesen ledoblak a Földre!

Beszálltak a járműbe, majd az őr a slusszkulccsal beindította azt. Eszméletlen sebességgel, pillanatok alatt gyűrték le a Hold-Föld távolságot. Az idegen lény egy erdős területen rakta le a Fiút, mert nem akarta, hogy az emberek észrevegyék járművét, és írjanak róla az újságban.

Amint elbúcsúztak, a Fiú gyalogolni kezdett, egészen addig, amíg sínek nem keresztezték útját. Hirtelen felkapta fejét, mert valaki rácsöngetett.

– Szervusz, Fidibusz! – Itti, a villamos volt a vidám köszönő. – Hát visszatértél? Gyere, pattanj fel a középső kocsimba! Siessünk, mert a Lány egyfolytában téged les a piros tetős ház erkélyéről, és mindjárt belebetegszik a várakozásba!