Jóságos Kelemen és az öreg fűzfa meséje


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Jóságos Kelemen és az öreg fűzfa meséje
Volt egyszer egy régi erdő a városhoz közel. Sokan jártak oda kirándulni, kutyával, gyerekekkel sétálni, kóborolni, az embereknek jól esett friss levegőt szívni a nyüzsgő város zaja után. Az erdőt azok is felke...

Kép forrása: saját fotó

Jóságos Kelemen és az öreg fűzfa meséje

Volt egyszer egy régi erdő a városhoz közel. Sokan jártak oda kirándulni, kutyával, gyerekekkel sétálni, kóborolni, az embereknek jól esett friss levegőt szívni a nyüzsgő város zaja után. Az erdőt azok is felkeresték, akik valami különlegességre vágytak. Az erdőről ugyanis titokzatos meséket meséltek a közelben élők. 

Azt mondják, állt ott egy százéves öreg fűzfa az erdő közepétől nem messze, a patak mellett. Már messziről lehetett látni, akkora hatalmas fa volt. Egyenes út vezetett a sűrűben a fához, és ha valaki mégis eltévedt volna, a fűzfa kiváló tájékozódási pont volt, utat mutatott az arra járóknak.

 A fűzfa legendája igaz lehet, mert én is elmentem és magam jártam utána. Az öreg fűz sok évig hallgatta az arra járó emberek történeteit, és nemcsak meghallgatta, de mindet meg is jegyezte, mert kitűnő memóriája volt. Sok állat keresett menedéket az árnyékában forró nyári napokon és keresett pihenőt ősszel a lehulló levelek között.  Azt mondják, időről-időre különös, gyönyörű zenét lehet hallani a nagy, kérges törzsű öreg fűzfa közelében, főleg március közepén, telihold idején, éjjel, és különösen szép zene hallatszik a fa körül minden napkeltekor. 

A legenda szerint a fa szívesen hallgatta fiatalok szerelmes suttogását és vének sajgó sóhaját, akik megpihentek a hosszú séta során a fa alatt. A fa mindenkire emlékezett. Egy időben élt arra egy magányos, fiatal árva fiú, aki naponta kijárt az erdőre és nagyon szerette a fákat, bokrokat, virágokat és az erdő lakóit is. Ez a fiú igen jámbor, szelíd és jóságos szívű volt, ezért a helybéliek jóságos Kelemennek hívták. Annyira jóságos és tiszta szíve volt, hogy képes volt megérteni az erdő élőlényeit. Beszélgetett az állatokkal, őzekkel, madarakkal, és a patakkal, a virágokkal, sőt verselt és énekelt is nekik, ha kérték. 

Egy nap azonban az erdő megbetegedett. Az állatok elkezdtek elhullani és a patak vize piszkos, büdös és mérgezett lett. A növények is sorvadni kezdtek, rengeteg fa kiszáradt és a madárcsicsergés kezdett eltűnni a környékről, ezért az öreg fűz nagyon szomorúan hullatta leveleit. Azt rebesgették, hogy valaki szándékosan mérgezte meg az erdőt, mert gyárat akart telepíteni a helyére, és a kipusztuló erdőt könnyen kisajátíthatta így. A fűzfa szomorúan sóhajtozott, sírt, sajnálta a barátait, és éppen fájdalmasan rázogatta elhaló ágait, mikor arra járt jóságos Kelemen. 

-          Mi történt veletek, drága fűzfa barátom?

-          Erre járt valaki vérhold idején és mérget szórt a patak vizébe, a fák közé, az állatok odújába, oda lesz minden, nemsokára vége mindennek. Száradnak az ágaim, hullanak a könnyeim és a leveleim is.

Ám jóságos Kelemen nem hagyta annyiban. Beszélgetett a fűzfával, a bokrokkal és a patakkal is, és arra jutottak, hogy az egyedüli reményük, ha az erdő meggyógyul. Kezdetben hozott tiszta vizet az állatoknak a közeli kútról és élelmet a közeli faluból. Sok más ember is látta, hogy az erdő bajban van és szívesen adott a terményeiből, csak hogy az állatokon segíthessen. Ám egy idő után minden törekvés kevésnek bizonyult.

-          Valami más megoldásra van szükség – gondolta magában jóságos Kelemen. Majd felnézett az égre, a fejére csapott, mert váratlanul furcsa ötlete támadt. 

-          Hm. Megvan! Az erdő lelkét a madárcsicsergés táplálja, de most eltűnőben van. Van egy varázserejű hangszerem, majd én zenélek a fáknak-bokroknak-virágoknak, és mindennek, aki még él itt. Mindenkinek eljátszom a dalát és majd attól meggyógyulnak, újra jó kedvük lesz és minden rendben lesz.

-          Jó ötlet! Próbáljuk meg! Szeretem a zenét. Jaj, a békák már jó ideje nem énekelnek a patak partján. Elmentek. - sóhajtozta az öreg szomorú fűzfa.

Jóságos Kelemen nemsokára megjelent pár jó barátjával és leraktak a fűzfa mellé egy gyönyörű zongorát. Olyan rendkívüli és lássuk be, szokatlan volt ez a hangszer, az egész erdő kíváncsian várta, mi sül ki ebből. Épp ott volt a közelben egy régen kivágott tölgyfa tönkje, jóságos Kelemen odagurította széknek, nyomban leült az elegáns, lakkozott zongora mellé és játszani kezdett. 

-          Kedves fűzfa barátom! Elhoztuk a barátaimmal ezt a különleges, varázserejű zongorát. Ez a zongora olyat tud, amit senki más ezen a világon: minden élőlény lelkének ismeri a titkos dalát és képes azt megszólaltatni. És mikor megszólaltatja, a lélek újra eleven és boldog lesz. Mindenekelőtt a te dalodat játszom el, drága barátom! – És azonnal, valami igazán lélegzetállító dalba kezdett. 

A fűzfa eleinte hitte is, nem is, amit jóságos Kelemen mondott a csoda hangszerről, de gondolta, egy próbát megér, vesztenivalójuk már úgy sincs. Alig kezdődött el a zongorajáték, fel szállt a lágy, hullámzó dallam a billentyűk közül, a fűzfa hírtelen úgy érezte, megrázkódik minden ága, majd váratlanul végig hullámzik rajta egy furcsa, de ismerős melegség, zsibongó, finom, jóleső életérzés. Nemsokára elmúlt a szomorúsága is, az ágaiba visszaköltözött az élet és újra vidáman suhogtatta zöldülő ágait a lágy szélben.

-          Nahát! Kelemen barátom! Újra érzem a recsegő tagjaimat! Újra látom a zöldülő leveleimet! Újra élednek a gyökereim! Újra reménykedve várom a tavaszt! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Halljátok ezt barátaim? – szólt oda a többi erdőlakónak. – Csoda történt! Igazi csoda!

Azzal jóságos Kelemen újra zongorázni kezdett. Most a patak dalát játszotta el, gyönyörű, lágy, folyékony melódiával. Csak játszott és játszott a zongorán, a mindent betöltő dallam végighullámzott a patak keserűen csordogáló mérgezett vizén, és szépe lassan, egyre tisztább, egyre vidámabban csobogó, kristálytiszta vizű patakká változott. Újra a régi lett. 

-          Nahát, Kelemen! Már nem is reméltem, és most ismét szép tiszta, éltető vizet viszek, amerre csak csordogálok. Hálásan köszönöm és mindenkinek elmesélem, ami itt most történt! – csobogta patak. 

De jóságos Kelemen csak mosolygott és töretlenül játszott tovább a csoda zongorán. A patak körbejárt az erdőben és elcsobogta a hírt, van már remény, van gyógyulás, jöjjön ide mindenki, aki tud, jóságos Kelemenhez és az öreg fűzfához! A hír az erdőben így gyorsan terjedt, és elkezdtek a beteg állatok odaseregleni az öreg fűzfa köré: sánta farkas, lázas medve, köhögő nyúl, borzoló róka, sebzett őz, reszketeg szarvas és az apró beteg cickányok, lepkék, méhek és katicák. Jóságos Kelemen mindenkinek eljátszotta a lélekdalát. Áhítattal és hálával hallgatta minden erdőlakó a különleges zongorajátékot.

 Szépen, lassan az erdő újra a régi lett, a fű újra kihajtott, a bokrok és fák újraéledtek, a mókusok újra előbújtak az odújukból és boldogan futkostak a lombos fákon. Az erdő ismét megtelt élettel. Aztán a madarak is hallották a zenét és visszatértek az erdőbe. Odasereglettek a zongora köré, letelepedtek a hatalmas szomorú fűzfa ágain, aki persze már nem is volt szomorú. Azt sem bánta, hogy majdnem megszakadt a rengeteg csivitelő madár súlya alatt, boldog volt, hogy az erdő megmenekült.

Jóságos Kelemen végül mindenki dalát eljátszotta és bizony nagyon elfáradt a végére. Akkor leheveredett a fűzfa oltalmába az árnyékba, és jó sokáig aludt. Közben az állatok vigyázták az álmát, a patak is csendesebben csobogott, hogy ne zavarja álmát. Egy szép szürke farkas ott ült mellette és őrizte, védelmezte hálával a szívében. A méhek hoztak neki friss mézet, a lepkék körbe-körbe repkedtek, hogy legyezzék a hőségben, a hódok hoztak friss vizet a patakból, ha megszomjazna, a kedvesen csivitelő madarak pedig altatódalt énekeltek neki. Mindenki újra boldog volt. 

Jóságos Kelemen csak aludt és aludt, és közben szépet álmodott. Mikor fel ébredt, meghökkent. A zongora halkan szólt tovább. Most az ő énekét játszotta, az öreg fűzfa ágai mozgatták a billentyűket. Jóságos Kelemen soha többé nem érzete magát árvának, sem magányosnak. Egészen hosszú és szép életében vigyázott az erdőre és fűzfa barátjára, míg meg nem halt.

Az öreg fűzfa persze jó szokásához híven mindent feljegyzett, hiszen, mint mondtam, nem felejtett el soha semmit. Megjegyezte minden élőlény énekét. Megjegyezte az emberi jóságot és a gonoszságot is.

Hogy mi lett a csoda hangszerrel? 

Azóta is ott áll a régi zongora, igaz kopott kissé. De az öreg fűzfa védelmezi lombjával az esőtől, tűző naptól. Időnként pedig újra felcsendül a régi dallamok egyike, ha szükség van rá. A hatalmas fűzfa megőrizte emlékezetében mindenki dalát, őrzi jóságos Kelemen emlékét is, napkeltekor, miközben felszáll a hajnali pára, szívesen eljátssza közös történetüket a csoda zongorán. Azóta is hallgatja az erdő népe és mindenki, aki arra jár.

 

Budapest, 2023.02.24.

 

 

 

Botházi-Dienes Judit, amatőr

Ezt a mesét írta: Botházi-Dienes Judit amatőr

Mindig is szerettem a meséket és az irodalmat. Ám nem éreztem elegendő bátroságot és eltökéltséget, hogy írói pályára lépjek.Az írás hobbi maradt. Időnként kitaláltunk a fiammal is meséket, egész hosszú sorozatunk volt, sajnos vagy nem írtuk le, vagy elveszett több mesénk. Mostanában úgy érzem, mégis csak jó lejegyezni a jó ötleteket. Ha csak egy embernek örömöt szerzünk vele, már megérte. Általában akkor ...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!