Katica Peti és Rózsa Rozál 1777

Katica Peti és Rózsa Rozál 1777.

Reggel, a harmatos fűszálon,

Katica Peti szép álmából ébred,

nyújtózik felállva négy lábon,

keresi a világban a hajnali szépet.

Álmodott egy mesés rózsaszálról,

kert közepén mélyvörös színben,

ki fényben, szélben vidáman táncol,

tüskéitől óvva, hiú öntelt hitben.

A kis Katica Peti úgy gondolta,

szépségét kert közepén megkeresi,

rózsaszálát kedvesen ostromolja,

bókjaival, érintéseivel kellőn illeti.

El is indult a tág nagyvilágba,

fényes szárnyaival gyorsan repül,

majd jár-kel, sétál a picinyke lába,

délben látja már őt, s szíve feszül.

A katicabogár rózsavirágra száll,

csókjával illeti vörös színű kelyhét,

de rózsánk nem szereti, másra vár,

elzavarná kéretlen kis szeretőjét.

De Peti nem tágít, őt el nem hagyja,

ígér mindent, szellőt, fényes Napot,

de Rózsa Rozit ez meg nem hatja,

hiába súgja, én leszek őrangyalod.

A kis katicafiú nem kell Rózsikának,

pedig szárnyáról díszeit is neki adná,

hét pöttye minden szépsége ruhájának,

csak végre őt, a nőt, szívébe zárhatná.

De nem, még így sem hajlik Rozál,

nem kellenek pöttyök, se szél, se Nap,

szálljon el Peti, mert ő a kertben áll,

s nem kell neki ilyen tolakodó alak.

Peti látja, s érzi, nem aratott sikert,

kedvessége szeretete lám egyoldalú,

felrebben pöttyeivel, integet a kert,

de szíve mégis kicsit azért szomorú.

Rózsa Rozália azóta is a kertben áll,

színe pompázatos, kelyhe méze édes,

még mindég az igazi macsóra vár,

s, hogy érkezik e, az talán kétséges.

2017. november 23.