KUKORICA KATÓ KALANDJAI - IV. - A vén Vendelina varázslata

KUKORICA KATÓ KALANDJAI - IV. - A vén Vendelina varázslata.

IV.1.  Ne feledkezzünk meg Dolmányos Boldizsár barátomról sem, ki ez idő alatt ott sírdogált Kukorica Kató után a tengerparti hegycsúcson. Már az összes madárkönnyeit elsírta a nagy bánattól, mikor varjútollai is hullani kezdtek. Ekkor erős széllökésekkel érkezett az északkeletről fújó Bora. Ez a hegyek tetején születő hideg szél, felkapta Boldizsár elhullatott tollait, majd a völgybe és a tengeren szerte-széjjel szórta őket.  Tudnotok kell, hogy Bora egy erőtől duzzadó, dermesztő szél volt, de a lelke legmélyén nagyon is érző, barátságos, szerethető szél tudott lenni. Együtt érzett Boldizsárral. Vele is megesett már hasonló dolog. Ugyanis, egyik útja során a felhők rábízták Kóborlót, a legifjabb bárányfelhőt, aki aztán a nagy óceán felett egy szélpillantásnyi idő alatt el is tűnt elől. Ha akkor nem segítenek neki a sarki csérek, viharfecskék és az öreg albatrosz, akkor még a mai napig is kereshetné Kóborlót. Emlékezett az érzésre, hogy milyen nagy kő esett le szélszívéről, mennyire megkönnyebbül és milyen melegség áradt szét lelkében, akkor, abban a pillanatban, mikor újra hátára vehette Kóborlót. Így hát, gondolkodás nélkül azonnal Boldizsár segítségére sietett.  Mielőtt szétdobálta volna a varjútollakat, mindegyikre ezt az üzenetet fújta:” Keresem Kukorica Katót: azt a zöldnadrágos, kukoricaszem-mellényes, szőke, bozontos hajú mosolygós kislányt, kit magammal hoztam világot látni a nagyszentjánosi kukoricaföldről.” Tudta, ha a dolmányosok rátalálnak ezekre a tollüzenetekre, nyomban tudni fogják, hogy csakis Boldizsár lehet az, kinek most nagyon kell a segítség.  Délutánra varjak százai lepték el a tengerpartot, majd a Vén Vendelina mama éles károgó hangja csendre intette a madárseregletet. Tudnivaló volt, hogy az öreg varjúbanya a varjak varázsiskolájának igazgatója volt, és a világ legtitkoltabb varjúvarázs-latainak ismerője és tudója. Éles rikácsoló hangon kiáltott:- Bo-oo-ool-diiiiiii-zsááááááár!! – és ekkor a hegytetőn gunnyasztó Dolmányos barátom nyomban szárnyat bontott és a leggyorsabb madártempóban igyekezett Vendelina elé. Ott aztán mindenki madárfülének hallatára kimerítő részletességgel károgta el, hogy is veszíthette el Kukorica Katót. Volt, aki megsajnálta, volt, aki figyelmetlennek tartotta, voltak, akik csak a véletlent okoltál Kató eltünéséért. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy mielőbb meg kell találniuk, hiszen Kató-meséit várják a gyerekek! Ha pedig nem kerül elő, akkor jövőre a nagyszentjánosi kukoricacsoda örökre eltűnhet a föld színéről. -Munkára, munkára! – sürgette a madarakat Vendelina. Induljatok mindannyian a kukoricásba. Tudakoljatok meg mindent, amit csak lehet a tegnap estéről, majd kérdezzétek meg a babérrózsa sétány virágait, fáit a tenger madarait is, még a fenn ragyogó fényes napot is, hogy nem hallottak-e Katóról valamit! Te pedig Boldizsár átrepülsz velem a földközi-tengeri kis sziget legészakibb csücskébe, segítesz nekem a beszélő-kukoricakereső főzet elkészítésében. Boldizsárnak madárszemei kikerekedtek, még a csőre is tátva maradt a hallottak után. Hogy milyen főzet? Miket nem beszél Vendelina?  Hangtalan szárnyaltak a sziget irányába.  Boldizsárnak olyan érzése támadt, hogy az öreg varjúbanya csakis őt hibáztatja a történtekért, pedig csakis a vihar volt az oka, senki és semmi más.

IV.2. A kis sziget legészakibb csücskébe hatalmas kukoricatáblák voltak. A keleti fele a virágbirodalomé volt, déli felét fenyvesek borították és a nyugati fele a tenger világáé volt. A fenyvesek mélye rejtette a legnagyobb titkot. Itt volt Vendelina mama titkos laboratóriuma. Dolmányos Boldizsár még álmában sem hitte volna, hogy létezik ez a hely. Most, hogy saját szemével láthatja, el kell, hogy higgye, vannak még csodák! Mielőtt beléphetett volna ebbe a tudományos dolgokat vizsgáló rejtelmes világba, alá kellett írnia egy titoktartási megállapodást. E szerint, soha senkinek nem beszélhet az itt látott és az itt hallott dolgokról.  Ha mégis megteszi, akkor attól a pillanattól fogva megszűnik varjú léte és hátralévő életét kalauzhalként kell leélnie a tengerben.  Mikor Boldizsár mindezt meghallotta, úgy döntött, hogy ő bizony ide be nem teszi madárlábait. Inkább körülnéz a szigetén, még a jó öreg varjúbanya segítőivel elkészíti a csodafőzetet, amivel Kató nyomára bukkanhatnak.  A déli fenyvesekből indult, nyugatnak tartott és arra gondolt, végig látogatja a szigetország minden birodalmát, míg a főzet elkészül. Vendelina a bűbájos varjúbanya az idő alatt már szorgosan munkálkodott a biokémia doktorokkal a főzet elkészítésén. A hozzávaló összetevőkből minden megvolt a laboratórium kertjében: virginiai varázsmogyoró, látnokzsálya, tigrisfű, macskagyökér, vasfű, göcsös görvélyfű, koloncos legyezőfű, vérehullófű, csengőlinka. Annyit bizonyossággal állíthatok, hogy ezek közül a sárga varázsmogyoróból és a látnokzsályából került a legtöbb a főzetbe. Azt már csak Vendelina és tudósai ismerték, hogy pontosan melyikből mennyi is kerüljön bele, hogy hatásos legyen a szer. A varázsigét egy nagy lapulevélre írta Vendelina és a főzettel együtt odaadta Boldizsárnak. Pontos utasításokat adott neki, hogyan kell használni a szert és mikor kell a varázsigét felolvasnia. Ezután dolmányos barátom elindult a tengerpart irányába, az öreg varjúbanya pedig soha többé nem hagyta el a kis szigetet. A világ dolgairól, a varjak életéről az arra járó szelek, felhők meséltek neki, és egy-egy kóbor varjú, aki véletlenül a sziget legészakibb csücskébe tévedt. Türelmetlenül várták társai Boldizsárt. A legnagyobb erőfeszítésük ellenére sem jutottak előbbre, Kukorica Katót megtalálásában. Ekkor Boldizsár megköszönte a segítséget, ezt mondta: -Én vesztettem el Katót, így az én dolgom az is, hogy megtaláljam őt! Köszönöm a a rengetek segítséget, baráti jótanácsot, az időtöket, melyet rám szántatok. Menjetek, folytassátok utatokat, tegyétek madárdolgaitokat, ha bármikor szükségetek lenne rám, csak üzenjetek!Huss, egy szempillantás alatt felreppent a varjúsereglet, majd éles rikácsolással és suhogó szárnycsapásokkal szálltak tova a távoli messzeségekbe. Dolmányos Boldizsár fogta a főzetet és a nagy lapulevelt, majd felreppent a tengerparti világítótoronyra. Mikor besötétedett azonnal munkához is látott. Felkapcsolta a világítótorony összes fényszóróját, majd a varázsfőzetet rászórta a fénycsóvákra, melyek aranysárga fényben táncoltak, majd kemény „krra krra krra” károgást hallatva háromszor elmormolta Vendelina kukoricaszem idéző bűbáját: „„Látnokzsálya, csengőlinka bimbala-bumbala-bumm! Füleljetek, figyeljetek, dandala-dandala-dom. Locsogja a tenger habja, zizegje a parti sétány, azt sírják a kukoricák, ricák-ricák kukoricák, Kukorica Kató, kérlek, térjél vissza hozzám végre!” Boldizsár nem akart hinni madárszemeinek! Fenn a magas égen a hold fényudvarában, ott táncolt Kató a csillagokkal.  Dolmányos barátomnak az örömtől még varjúkönnyei is megeredtek. Hát megvan végre! Szárnyát kitárta, rákacsintott az öreg holdra, ki nyomban leejtette Katót Boldizsár középső szárnytollának zsebébe. Varjúkomám a biztonság kedvéért, három erős csőrcsípéssel még két varjúgombot is odaerősített a zseb két szélére. Már hajnalodott, mire visszatértek Katóval a tengerpartra. A délelőttöt pihenéssel töltötték a parton. Megbeszélték, hogy az idén itt töltik a telet a földközi-tengeri-partvidéken. Örültek a parti sétány leandervirágai és a kukoricás minden lakója, a tengervilág növényei, állatai is. Kató el is határozta, hogy amíg itt lesznek a tengerparti homoksétányon esténként meseesteket tart majd. Mesél majd az otthoni élményeiről, a nagyszentjánosi kukoricás vidám, zajos életéről, mindenről, amit magával hozott. Tudta, ha majd hazatérnek, az otthoniaknak is elmeséli tengeri kalandjait, amik itt várnak rá a Földközi-tenger vidékén. Boldizsár attól a naptól fogva a világítótoronyból figyelte Kató minden kukoricalépését. Soha, egy percre sem tévesztette szem elől. Ígérem, ha hazatérnek Nagyszentjánosra, meglátogatom Boldizsárt és Katót is. Meghallgatom meséiket, történeteiket, majd megírom nektek.