Léna és flamingófutam

Léna és flamingófutam.

Léna egy gyönyörű kora őszi reggelen úgy döntött, vándorútra indul. Nagyon szeretett kirándulni, felfedezni. Mivel a Nap már reggel csiklandozta a lábujját, kipattant a takaró alól, és előkutatta a kisvakondos hátizsákját. Hirtelen elgondolkodott, mit is tehetne bele. Tegnap a konyhaasztalon látott mosolygó, piros almákat, abból egyet elvehetne – aztán ki tudja milyen idő lesz később, beteszi hát a bolyhos rózsaszín pulóverét is. Amikor ezeket kigondolta, lábujjhegyen elindult a konyhába. Ott ügyesen fölkapaszkodott a kis sámlira, amiről pont elérte az almákat, és a legszebb, legnagyobb gyümölcsöt már szorította is a kezében. Amikor belesüllyeszette az almát a bolyhos, rózsaszín pulóvere mellé, eszébe jutott, hogy rajta még mindig pizsama van. Azon nyomban visszasettenkedett a szobába és ügyesen, csendesen – hogy Gerda hugit, Anyát, Apát föl ne ébressze – fölöltözött. Ekkor a legeslegfontosabb dolgot tette: odasurrant Gerda ágyához és a rácsokon keresztül megpuszilta húgát. Éppen az orra hegyét érte csak el, így Gerda a csiklandozástól nagyott tüsszentett. Léna lélegzetvisszafojtva várt, de szerencsére senki nem ébredt föl. Gerda álmában megvakarta orrát, és már szundított is tovább. Léna kiosont az előszobába, fölhúzta a cipőjét, és közben nagyon–nagyon örült, hogy Anya tépőzárasat vett neki legutóbb, mert bizony a cipőfűző még nem szokott szót fogadni, így inkább csak nagy óriáskígyócsomó keletkezik a takaros kis nyuszifülek helyett, amit Apa is, Anya is odavarázsol a cipőire. Most azonban csak szépen rásimította tenyerével a tépőzárat a cipőre és már kész is.

Léna teljes kiránduló–kalandozó felszerelésében állt az előszobában, s ekkor olyat tett, amin mi mind elcsodálkoznánk, sőt még lehet mosolyognánk is. Nem a bejárati ajtóhoz lépett, hanem a kamra ajtóhoz. Nem, Léna nem tévesztette össze az ajtókat, hanem tudott valamit, amit mindjárt mi is fogunk. A jobb kezét ökölbe szorította és hármat koppantott az ajtón, majd a bal kezét is ökölbe szorította és azzal kettő koppantott. S lássunk mind csodát, az ajtó magától, halkan résnyire kinyílt és bentről zöldes, sárgás fény szűrődött ki. Léna még egyszer visszakukkantott a lakás felé, de nem hallott neszezést, így hát becsusszant a kamra ajtaján, ami halkan becsúkódott mögötte.

Tudnotok kell, hogy Léna nem a kamrába lépett be igaziból, hanem a Csuda Dzsungelbe. Amikor az ajtón a varázskoppanás fölhangzik, akkor a kamraajtó átváltozik a Dzsungel bejáratává, amiből az előszobában senki nem vesz észre semmit, így hát aki ismeri a jelet, észrevétlenül tud átjutni a Csudavilágba.

Léna lépett kettőt, hármat, és a hatalmas pálmalevelek közül beszűrődő napfény egy ösvényt világított meg előtte. Bátran lépett rá rózsaszín tépőzáras cipellőjével, és közben gyönyörködött a sűrű erdőben. Jobbra egy terebélyes banánfa lengedezte hatalmas legyezőleveleit, a banánok olyan hosszú fürtökben lógtak, hogy egy–egy ilyen fürt bizony nagyobb volt, mint Léna. Balra egy olyan magas fa állt, mint egy sokemeletes ház a nagyvárosban, akárhogyan hajlította nyakát a kislány, sehogyan sem látta meg a fa tetejét, ahogyan azt sem, honnan erednek a magas fáról függönyként lecsüngő liánok. Az egyik ilyen liánról valaki integetett, és közben azt kiabálta: „– Szia Léna! Megérkeztél? Épp időben.” A kislány azonnal felismerte barátját Majmócát. Majmóca egy különleges majom volt, ugyanis a bundája szebbnél szebb szivárvány színekben tündökölt. És azért is különleges, mert ő Léna legjobb barátja.

Tehát Majmóca kiabált, integetett és egyre lentebb ereszkedett a liánon. Mikor odaért barátjához, a vállára ült, és a mancsával átkarolta a kislány nyakát.

– Már azt hittem, elfelejtetted a mai versenyt – makogta Majmóca.

– Igaziból elfeledtem – pirult el Léna.

– Egy hatalmas banánlevélbe csavarva küldtem neked meghívót, egy szép rózsaszín madártollat. Így már emlékszel?

– Ó – virult fel Léna arca –, hát persze, a flamingófutam! Akkor a Napocska azért csiklandozta meg a lábujjam reggel, hogy figyelmeztessen.

– Remek, akkor viszont szedjük azokat a lábujjakat, de gyorsan, mert nem lesz jó ülőhelyünk! A hátsó sorból pedig nem lehet sokat látni – sürgette Majmóca kis barátját.

Így hát Léna, nyakában a szivárvány színű Majmócával, futásnak eredt. Követte a zöld ösvényt egészen addig, míg egy napsütötte tisztásra jutottak. Léna megállt és egy fának támaszkodva kifújta magát.

– Majmóca – kérdezte barátját számonkérve –, mennyi banánt faltál fel az utóbbi napokban? Olyan nehéz vagy, mint egy két hónapos elefántbébi!

– Nos, vendégségben voltam tegnap és valóban kicsit többet ettem a kelleténél, de nem hiszem, hogy ez ok lehet a sértegetésre. – Húzta fel az orrát Majmóca és karbafont kézzel elfordult a kislánytól.

– Na, jól van, ne haragudj már! Nem is te vagy a nehéz, csak még szokatlan az új cipőm, és biztosan azért futottam ilyen bukdácsolva – engesztelte barátját Léna.

Majmóca szerencsére nem volt haragtartó. Inkább megcsodálta a kislány új cipellőjét, majd újra unszolni kezdte:

– Induljunk tovább, de most ne gyalog menjünk, hanem liánon, azzal gyorsabbak vagyunk! – ötletelt Majmóca.

Lénának rögvest felcsillant a tekintete, mert kevés olyan élvezetes dolgot tudott a gyaloglás helyett elképzelni, mint a liánon függeszkedést. Így hát a tisztás szélén álló fához mentek, Majmóca kapaszkodott föl eslőként, és miközben lendületet vett, hátrafordulva kiáltotta:

– Kövess!

A kislány megfogta a soron következő liánt, de ekkor ijesztő dolog történt. A lián fölsikoltott:

– Áúúúúú, ne cibálj!!!

Léna sajnos összetévesztette a liánt Sziszivel, az óriáskígyóval, ami sűrűn előfordul, hiszen Sziszi egy nagyon ügyes álcaművész.

A kígyó lassan legördült, hogy megnézze, ki rántotta meg a farkát. Nagyon megörült, mikor ismerős arcot látott.

– Sssszia, Léna! – sziszegte.

– Á, Sziszi, ne haragudj, azt hittem egy lián vagy! – kért bocsánatot a kislány

– Ssszemmi baj. Téged issssszz a flamingófutam hosssszzzzzott erre, Léna? – érdeklődött Sziszi.

– Igen, épp oda tartunk. Elvigyelek? – kérdezte segítőkészen a kislány.

– Óóó, kedvessssszz lenne tőled! – S már tekergőzött is a kisvakondos hátizsákba, ahonnan épp csak a fejét dugta ki. – Milyen kényelmesssz, bolyhossssz idebent!

Léna csak mosolygott, és már lendült is az újabb liánra, hogy utolérje barátját, Majmócát. Sok Csuda Dzsungellakó állat csak azt látta, hogy egy apró kislány, egy hátizsákból kandikáló kígyóval a hátán röpül egyik liánról a másikra, és közben kiabál: – Ááááá ááá áá iiáááá iii áááá úúúúú!

Majmóca egy hatalmas tó mellett várt rájuk.

– Szervusz, Sziszi! – üdvözölte a kígyólányt.

– SSSSzervussssz, Majmócccca.

Az óriáskígyó megköszönte a fuvart, és elkúszott a legmagasabb fák felé, hiszen onnan aztán mindent látni lehet majd az eseményekből.

A tónál hatalmas volt a nyüzsgés. A flamingók rózseszínje beszínezte az egész tavat, ahogy visszatükrözte őket a víz felszíne. Léna még soha nem látott ennél gyönyörűbb dolgot. Olyan volt az egész tó, mint egy hatalmas, csillogó, rózsaszín takaró. A parton rengeteg állat gyülekezett, és a farönkökből készült lelátón igyekezetek maguknak jobbnál jobb helyet találni. A tó partján több krokodil is rendezkedett, ők voltak a biztonság őrei. A legtöbb állat szépen be is tartotta a sort, nem tolakodott, de mindig akadt egy–két sietős dolgú, hebrencskedő jószág, mint például jó előbb egy kis güzü, aki addig furakodott a többi állat lába között, patája alatt, míg egy szemfüles krokodil nyitott szájába nem sétált. A kroki óvatosan összezárta a száját, és várta, hogy a bent sipákoló güzü megnyugodjon. Ekkor a rend őre – aki kiváló hasbeszélő is volt –, elmorogta neki a szabályokat, amiket, ha nem tart be, bizony kitiltják a versenyről. Ha viszont ügyesen viselkedik, kiengedik a fogak börtönéből, és szabadon élvezheti a futamot. A rágcsáló persze mindent megígért égre–földre, csak farka szála se görbüljön. Így hát a kroki nagyra nyitotta száját, és figyelte a megszeppent güzüegeret, ahogyan iszkiri menekül, és beáll a sor végére.

Léna és Majmóca a szemükel keresgélni kezdtek, hova tudnának ülni.

– Én azt javaslom – kezdte tudálékosan Majmóca –, hogy másszunk föl egy fára, ami belóg a tó vize fölé.

Léna már éppen helyeselni akart, amikor loholva, idegesen megérkezett Fecó, a flamingó.

– Jajjj, de jó, hogy megvagytok! Óriási bajban vagyok! Miklós, a mókuscickány lett volna a zsokém, de sajnos eltörött a lába, így nem ülhet a hátamra. Mit tegyek most? – sírta el magát Fecó.

– Léna azonnal törni kezdte a fejét a megoldáson, miközben finoman simogatta kedves barátja hosszú és nagyon rózsaszín nyakát.

– Fecó – szólalt meg végül a kislány –, mi az a zsoké?

– Az a lovas, aki a lónak, illetve itt most a flamingónak a hátán ül a verseny alatt. Segít neki az akadályok leküzdésében, irányítja, biztatja. Brühühü – hüppögött Fecó.

– Akkor már tudom, mi a megoldás! Majmóca üljön a hátadra! – kiáltott Léna.

– Ohóóóó – tiltakozott Majmóca –, szó sem lehet róla, én kérem szédülős vagyok, és valószínűleg a tegnapi banántortát is kihánynám, ha felülnék olyan magasra.

– Hm – gondolkodott Léna

– Brüjhühü, bruhahah, brihihi – óbégatott Fecó.

– Én ugyan föl nem ülök oda, micsoda ötletek, grrr – morgolódott Majmóca.

– Csssssssssss! – kiáltotta el magát a kislány –, Ilyen borzalmas hangzivatarban nem lehet gondolkodni.

– Léna – szólalt meg Fecó félénken –, te olyan jó zsoké lennél; nézd meg, most is milyen nagy csendet teremtettél, biztosan tudnál irányítani és biztatni, amikor már nagyon elfáradok a versenyen.

– Ó, Fecó, nagyon kedves vagy, de én még sosem ültem flamingón, sem lovon, sem malacon, csak egy kismototron otthon, amivel az oviba szoktam gurulni.

– Na, na az is valami, de a malacokat ne keverjük ide, malacot lovagolni komoly szakértelem kell, mert azok olyan rakoncátlanok. Viszont itt egy flamingóról van szó, egy kecses, szófogadó madárról, nem holmi malacról – tudálékoskodott Majmóca. –Szóval, szerintem ez egy nagyon jó ötlet! – fejezte be végül mondatát.

Léna arca kipirult az izgalomtól, hiszen ő csak nézőnek jött a futamra, most pedig egy csapásra ő már zsoké, aki részt vesz a versenyen.

– Nos – szólalt meg végül –, legyen. Vagyis leszek a lovasod, vagy flamingósod, vagy mi a csudád.

– Annyira örülök – vidult fel az előbb még hüppögő rózsaszín madár –, akkor induljunk, kapaszkodj a hátamra, és álljunk be a rajthoz! Majmóca, te pedig kérlek, menj, és jelentsd a zsűrinek, hogy új zsokém van!

Majmóca sebesen futásnak eredt, kerülgetve a rengeteg állatot a tömegben, miközben hátra–hátra sandított barátaira, akik a rajt felé igyekeztek.

Léna peckesen, büszkén ült Fecó hátán, óvatosan a nyakába kapaszkodva, hogy ne okozzon barátjának fájdalmat.

Az összes rózsaszín madár szépen egy sorban helyezkedett el a rajtvonalnál. Aki egészen magasról nézte őket, annak úgy tűnhetett, mint egy hatalmas zöld terítő, aminek az egyik szélére rózsaszín hímzést varrtak gondos kezek.

Léna oldalra nézett, hogy szemügyre vegye ellenfeleit. Volt a zsokék között, szöcske, aki idegességében föl le ugrált; borz, aki folyamatosan bűzfelhőket eregetett; leguán, aki csak nézett bután; gyűrűsfarkú maki, aki az orrára tekerte a farkát, hogy ne érezze a borzot; százlábú, akinek a kilencvenkilencedik lába mindig lecsúszott a flamingó hátáról; mormota, aki éppen hangosan horkolt; imádkozósáska, aki imádkozott. Nyolcan voltak tehát, a díszes, színes társaság.

Mikor Léna újra előrenézett, látta, hogy a bíró, egy hosszú banánfa léccel meghúzza a rajtvonlat. A flamingók ráhelyezték lábujjukat a vonalra, és feszülten vártak. A zsokék mind megkapaszkodtak, ki–ki amiben tudott. Fecó még egyszer hátranézett a kislányra, és rákacsintott: – Amikor akadályt látsz, azonnal mondd, és ha már lóg a nyelvem, kérlek, suttogj pár kedves szót nekem!

Léna visszamosolygott madárbarátjára, és elszánt tekintettel meredt a pályára. Ami nem volt más, mint a tó körüli dzsungel. Pontosan egyszer kellett megkerülni a tavat, és az győz, aki a legelőször ér be a célba, úgy, hogy a zsokéja is a hátátn ül.

A bíró elhelyezkedett az indításhoz, kezében egy nagy fehér bogyót tartott, amit csattanó maszlagnak hívnak, mert hatalmasat durran, amikor eldobják. Magasra emelte a bogyót, meglendítette és a földhöz vágta. A maszlag csattant, és a flamingók kiugrottak a rajtvonal mögül. Elsőként a borzék indultak, másodikként a sáskáék, harmadik helyen a gyűrűsfarkú maki haladt madarával, Lénáék a negyedikek voltak, pont a középmezőnyben. Őket követték a szöcske és egy lábnyira lemaradva a százlábú. Mögöttük ügettek a leguán és flamingója, hátul álltak a rajtnál a mormota és madara, aki a hangos horkolástól nem hallotta a csattanást, így nem indult el. Amikor viszont látta a többi madár kiugrását, ő is kapkodni kezdett, de sajnos a szundikáló mormota nem kapaszkodott, így leesett a hátáról. Ők tehát kiestek a versenyből. Hamarosan követte őket a leguán, aki nem tudni, hogy a borz vagy a sebesség miatt, de leszédült a madaráról, és egy pálmalevélen landolt. Így már csak hat pár volt versenyben.

Léna nagyon ügyesen segítette Fecót, sorra kiabálta neki az akadályokat: – Jobbra egy fűcsomó, balra egy mérges gomba, fent egy nagy lelógó lián. Jól van Fecó, nagyon ügyes vagy, csak így tovább – biztatta barátját, aki még mindig tartotta a negyedik helyet. A sáska egy pillanatra nem figyelt, s egy hatalmas kidőlt fánál nagyot bukfenceztek a flamingóval, így Léna és Fecó a harmadik helyre került.

– Húzz bele Fecó, csak ketten vannak előttünk! – Ekkor a borz hatalmasat pöffentett az éppen mögötte haladó Maki orrába, aki most nem tudta használni a farkát, mivel azzal kapaszkodott így bódultan fordult le a flamingóról.

Fecó ügyesen ugrotta át a bűzfelleget és ügetett tovább a cél felé. Léna azonban érezte, hogy az izgalomtól izzadni kezdett a tenyere, és lassan csúszik le a madár nyakáról. Nem fog tudni kapaszkodni és akkor nekik annyi, kiesnek.

– Fecó – súgta barátja fülébe –, csúszik a tenyerem, le fogok esni.

– Semmi baj – válaszolta a madár –, láttam, hogy varázskapcsos cipőd van, kapaszkodj azzal!

Léna értetlenül meredt a lábaira.

– De Fecó, ez csak tépőzár!

– Lehet, hogy a ti világotokban az, de itt varázskapocs. Gyorsan vedd le és húzd a kezedre a cipőd!

Fecó lassított, hogy a kislány egyik, majd másik kezével kioldja a cipőjét, és fölhúzza a kezére, a tépőzárat pedig a madár nyakához illessze. Közeben a szöcske utolérte őket.

– Fecó, húzzunk bele, nyakunkon a többiek! – kiáltott Léna.

Szerencsére a lassítás miatt Fecó kicsit pihenhetett, és most újult erővel vetette magát a borzék után. Léna pedig vígan tapadt cipőjével madárbarátja nyakához.

Közeledett a cél, a szöcske és a százlábú egyre szorosabban követték őket, a borz flamingója pedig fáradt. Hamarosan meglátták a célvonalat, Majmóca ott ugrált és ordított: – Hajrá Fecó, Léna gyertek!!!

A közönség mindenhol izgatottan kiabált, és drukkolt. A borz kezdett lemaradni Fecó már épp melléért, amikor átszakították a célszalagot.

Léna kedvesen vigasztalta a barátját: – Fecó, másodikok lettünk, ez nagyszerű eredmény!

A madár azonban szomorú volt, hiszen minden évben a második helyen végez, és sosem sikerült még megkaparintania az Arany Süntüske díjat.

A négy bennmaradt versenyző pár felállt az eredményhirdetéshez. Egymás mellett sorakoztak a flamingók, hátukon a zsokéikkal. Közeledtek a bírók, kezükben az első helyezettnek járó Arany Süntüskével és egy gyönyörű banánkoszorúval.

Ünnepélyes csend volt, amikor a főbíró megszólalt: – Kihirdetjük a mai Flamingó Futam győztesét, aki nem más, mint Fecó és Léna! – Hatalmas örömujjongás hangzott föl a dzsungelből.

A bíró folytatta: – Ugyan a borz hamarabb ért be madarával, de sajnos tiltott gázt használt, amivel egyik társát kiejtette, így úgy döntöttünk, hogy ők csak a negyedik helyet kaphatják meg. Második helyen végzett a szöcske és madara, a harmadik pedig a százlábú és társa.

Nagy volt az öröm, Fecó könnyezett meghatottságában, Léna pedig zavarában elfeledte levenni a cipőjét, és a bíróval így csak a lábával tudott kezet fogni.

Jóval a verseny után, Majmóca, Léna és Fecó feküdtek egy nagy tisztáson dagadó pocakkal, mellettük pedig egy óriási kupac banánhéj díszelgett.

– Talán nem kellett volna befalni az egész koszorút! – nyögött fel Majmóca.

– Talán nem kellett volna fölfalnod a koszorú felét egyedül Majmóca! – javította ki barátját Léna.

– Ne veszekedjetek, gyönyörű ez a nap, és a banán még senkinek sem ártott meg –békítette őket Fecó.

– Lassan indulnom kell haza – kapott a fejéhez Léna –, odaát talán már ébredezik a család, nem tudhatják meg, merre jártam.

A kislány gyorsan föltápászkodott, fölhúzta a cipőit, – Hajjaj! – sóhajtott föl –, nem érem el a banánhasamtól a tépőzárat.

– Sebaj – sietett segítségére Majmóca, és ripsz ropsz bekapcsolta kis barátja cipellőjét. Aztán hárman indultak el a dzsungel széléhez, ahol egy bokor mögött szürkés fénysáv derengett.

– Nos, mi csak eddig jöhetünk – szóltak az állatok.

Léna gyorsan megölelte őket – már amennyire a hasuk engedte – és iszkolt a szürke fény felé, aminek másik oldalán ott volt az előszoba. Mielőtt belépett, még egyszer hátrapillantott, Fecó büszkén viselte az Arany Süntüske kitűzőjét, Majmóca pedig vígan ugrabugrálva integetett. Lénának eszébe jutott valami, kezét szájához emelte, hogy jól hallható legyen, amit kiált.

– Büszke vagyok rád, Fecó!

– Ugyan – válaszolt a madár–, nélküled és a varázskapocs nélkül nem sikerülhetett volna.

– Ez nem varázskapocs, ez csak tépőzár! – ordította Léna.

– Igazad van – halkult el Fecó –, a varázskapocs a barátságunk.

Hogy Léna ezt hallota-e, már nem tudhatták, mivel átlépett a kamraajtón, eltűnt a szemük elől.

A kislány óvatosan settenkedett az előszobában. Levette cipőit, megsimogatta a tépőzárat, majd beosont a szobába. Gyorsan visszavette a pizsamáját. Ebben a pillanatban Anya lépett be a gyerekszobába.

– Léna, te ébren vagy? – kérdezte.

A kislány álmos szemmel nézett rá, – Igen, de visszafekszem még egy kicsit, mert szörnyen elfáradtam.

Anya csodálkozva nézett a kislányára, de amikor visszakérdezett volna, már csak a szuszogó, alvó Lénát látta. Lassan, óvatosan ráterített egy takarót, és ekkor vette észre, hogy Léna kezében ott szorrítja az új, rózsaszín tépőzáras cipőit.

– Mik vannak? gondolta anya, és kiment a konyhába, hogy elkészítse a reggeli banánturmixokat.