Mackó és az árnyéka

Mackó és az árnyéka.

Mackó a hosszú téli álom után nagyot nyújtózva ébredt. Már korgott a gyomra az éhségtől. Gyorsan elővette a pecabotját, fogta, és kisétált vele a folyópartra. Miután csalit tett a horogra, lelkesen pecázni kezdett. Fütyörészett, lógatta a lábát, türelmesen várakozott. Hamarosan megmozdult a kapásjelző. Ugyanebben a pillanatban, épp Mackó mögött, kisütött a nap. Mackó nagyon megörült a napsütésnek, de az öröme nem tartott sokáig, mert az árnyéka rávetült a vízre, és elriasztotta a már majdnem kifogott halat.

– A csudába! – dobbantott Mackó, és mérgében még a pecabotját is földhöz vágta. Dühösen rákiáltott az árnyékára.

– Hé, te! Elriasztottad a halamat! Menj innen! – De az árnyéka nem mozdult.

– Hát jó, akkor majd én megyek el tőled! – mondta Mackó. Nagy dérrel-dúrral elment onnan. Egy kis idő után hátrafordult, de döbbenten látta, hogy az árnyéka utánajött, és most is ott áll mögötte.

– Ezt nem hiszem el! Megint itt van. Meg kell szabadulnom tőle, hogy ki tudjam fogni a halat. Már tudom is, hogyan! Olyan gyorsan futok, hogy az erdőben szem elől téveszt.

Mackó minden erejét összeszedte, villámként cikázott a fák között, majd a háza előtt lihegve megállt.

– Na, ez jó ötlet volt – gondolta elégedetten. Kifújta magát, megfordult, hogy visszamenjen a folyópartra, de majdnem orra bukott meglepetésében, ugyanis az árnyéka ott állt teljes nagyságában, és még csak nem is tűnt fáradtnak a futástól.

– Egek, ez ugyanolyan gyors, mint én! – csodálkozott Mackó. – Új terv kell, hogy megszabaduljak tőle.

Ezután sorra próbálta egyik tervét a másik után. Befutott a házába, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, hogy az árnyékát kizárja. Először úgy tűnt, sikerrel járt, mert amikor kikukucskált az ablakon, nem volt ott az ajtó előtt semmi és senki. De amikor kilépett, az árnyék ott várt rá.

Más ötlete támadt. Kihozott a házból egy nagy lapot, ceruzát, ollót, körberajzolta az árnyékot, kivágta, összegyűrte, és kidobta a kukába. De amint megfordult, nagyot ugrott ijedtében, mert az árnyéka ismét ott állt előtte.

Új lapot hozott, megint körberajzolta, majd kiradírozta. Az árnyéka ezt is türelmesen végigvárta, de nem tűnt el. Kiradírozhatatlan volt.

Leragasztotta celluxszal, de nem ragadt oda.

– Váááá! Nem adom fel! – kiáltotta Mackó.

Bement a fészerbe, hozott egy ásót, és megpróbálta elásni az árnyékot. Kiásta a gödröt, lenézett az aljára, látta, hogy ott ücsörög, úgyhogy visszalapátolta a földet, de alighogy végzett, az árnyék, bár kissé fáradtan, de épségben ott állt a frissen ásott földön.

Mackó szaladt a szárogatókötélhez. Lehúzott egy takarót, rádobta az árnyékra, de az egyből kiszabadult az alól is, és a takaró tetejére telepedett. Hihetetlen, de nyugodtan várta a következő csapást.

Mackó ezután letörve, kimerülten és éhesen csoszogott a háza előtti padhoz. Reményt vesztve lerogyott rá.

– Hogy fogom így ki azt a halat? Éhesen feküdjek le aludni?

Mackó a háza falán látta, hogy az árnyéka most is ott ül mellette, ugyanúgy lógatja a lábát, mint ő, sőt, ugyanolyan lapos az ő hasa is, mint a sajátja.

– Talán csak fél egyedül lenni – morfondírozott Mackó. – Lehet, hogy nem is akart rosszat, csupán barátra vágyik, és épp engem választott. Én pedig milyen undok voltam vele, még csak nem is köszöntem neki, nem is kértem szépen, nem is próbáltam kedves lenni. Ő mégis végig velem maradt, és egy szóval sem bántott.

Odafordult a falon levő árnyékához, és így szólt hozzá:

– Már bánom, hogy utálatos voltam veled. Ne haragudj, amiért el akartalak zavarni! Tudod, mit? Maradj mellettem, amíg kedved tartja. Még a folyóhoz is kijöhetsz velem, majdcsak megfogjuk azt a halat valahogyan! Jó? – kérdezte Mackó bólintva, és látta, hogy erre az árnyéka is bólint.

– Hurrá, gyere, menjünk!

Így végül az igazi Mackó és az árnyék-Mackó visszasétált együtt a folyópartra. Közben a nap máshol járt az égen, már nem Mackó mögül, hanem oldalról sütött.

– Hogy elszaladt az idő! – csodálkozott Mackó.

Újra kézbe vette a pecabotját. Látta, hogy az árnyéka is utánozza, de nem haragudott rá. Bedobta a horgot, az árnyéka is ugyanezt tette, és mindketten várakoztak. Pár perc múlva Mackónak kapása lett, felugrott, és duplán örült, mert látta, hogy új barátjának, az árnyékának is kapása van. Mindketten megakasztottak egy halat, és Mackó észrevette, hogy amióta kedves az árnyékával, azóta az sem próbálja meg elriasztani az ő halát, sőt, végül mindketten fogtak egy-egy szép példányt.

– Nahát, nem maradunk éhen! Ez a legjobb nap a világon! – rikkantotta Mackó, és örömében megölelte az árnyékát, aki egyből visszaölelte őt.

Azóta elválaszthatatlan jó barátok ők ketten: Mackó és az árnyéka.