Mese a fütyülni tanuló királyfiról

Mese a fütyülni tanuló királyfiról.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Szép sudár legénnyé cseperedett. Mivel a szülei megvénültek, és az öreg király belefáradt az uralkodásba, neki kellett átvenni a trónjukat. Igen ám, de ezt csak akkor tehette meg, ha tudott volna fütyülni. Ugyanis ez is volt a feltétele annak, hogy valakit királlyá válasszanak ebben az országban, ezzel jelezvén hogy alkalmas az uralkodásra. Úgy is becézték őket az egész földkerekségen, hogy a Füttyős fejedelemség. Búsult is szegény feje, odavolt rendesen. Már épp feladta volna a királyságát, amikor az ország egyik bölcs varázslója megszánta és megsúgta neki, ha elmegy a nyuszik földjére és az ott termő varázs sárgarépákból megeszik tízet , akkor bizony ő lesz a legderekabb Fütyülős király. Úgy gondolta, hogy ő biza senkinek nem mondja el ezt a titkot, mármint hogy képtelen fütyölni, hanem mire besőtétedik, ő biza elindul megkeresni a nyuszik földjét. Bár halvány fogalma sem volt neki arról merre is induljon a szélrózsa melyik irányát is válassza.

Este aztán jól bevacsorázott, elbúcsúzott szüleitől és úgy tett mintha elvonulna lefeküdni. Mikor a kastély elcsendesedett, és az utolsó szolgáló is elszenderült, kipattant az ágyából. Odament az ajtóhoz, és a  kulcslyukon keresztül hallgatózott. Amikor már az ajtónálló őrkatona hortyogását no meg a kastély éjszakai neszeit hallgatta csak, felöltött egy egyszerű gúnyát, magára terített egy köpenyt, kis batyujába csomagolt néhány hamuba sült pogácsát, és kristálytiszta patakvizet öntött egy kisebb tömlőbe. Kisurrant a hátsó kapun, jajj csak nehogy észrevegyék! No persze az éber őr húzta már a lóbőrt, a földre lecsúszva. Eligazgatta, kezébe adta támasztéknak a lándzsáját és elindult vándorútra. Szépséges városkája is elcsendesedett, a kopott utcaköveken már csak egy lovas kocsi döcögött át a téren, lobogtak a kandeláberekben a fáklyák... Hamarosan csend borult az egész városra.

A városszélére érve egy utolsó búcsúpillantást vetett a kastélyukra. Ment mendegélt, és a közelben lévő hatalmas városszéli erdő széléhez ért. Mielőtt besétált oda, leült egy farönkre és jócskán befalatozott a hamuba sült pogácsákból, ivott kicsit a vízből is. Kullogott beljebb egyre beljebb, már kezdett fázni, és kicsit félni, mert hallotta, hogy az erdő közepén él egy boszorka, és aki ide tévedt többé nem tért vissza. De erőt vett magán, és ment, csak ment tovább. Aztán hirtelen észrevett egy parányi kis fénycsíkot, amely az erdő közepe felől jött. Reménykedett, hogy nemsokára megpihenhet, jó meleg hajlékban. Ahogy közeledett egyre csak nőtt a fény. És hirtelen kibukkant a fák közül egy kunyhócska, amely ablakából pislákolt a fény. Nem habozott bekopogni.
Csikorogva nyílt az ajtó és egy reszelős hang betessékelte. A furcsa hanghoz tartozott egy töpörödött anyóka, akinek az arca közepére fel volt csavarozva egy hatalmas vasorr. Ezért hangzott a beszéde úgy mintha egy elrozsdásodott bödönből beszélne.
Köszönt is a fiú illedelmesen: - Jó estét, kedves Öreganyám!
– Mivel ilyen kedvesen köszöntöttél, megkínállak egy kis étellel, itallal, és  addig elbeszélheted, hogy mit keresel itt éjnek évadján.
– Hej édes öreganyám, nagy az én bánatom! - És rendre elmondta a banyának szép sorban az egész bánatát, hogy s mint esett a dolga. Banya jócskán megvendégelte, majd a jó meleg kályha sutnál lefeküdt a királyfi aludni. Persze megígérte azt is a banya, hogy útba igazítja a nyuszik földjére, ha eljön az ideje.

Másnap madárcsicsergésre és napsütésre ébredt, kipihenve főhősünk. Gyorsan megtisztálkodott, és megette az asztalra készített joghurtot és kolbászos tojásrántottát. Majd kiment a ház elé. Akkor látta, hogy a banya a kertben dolgozik. Volt abban a kertben káposzta, retek, paradicsom, uborka, csak éppen sárgarépa nem volt. A ház hátsó részén pedig egy kisebb istálló helyezkedett el. Amikor benézett oda, látta, hogy egy tehénke, két birka, két kecske meg egy szomorú szemű loncsos kutya éldegél ott.
- Jó reggelt kívánok! – mondta hangosan, és nyújtózott egy nagyot. – Köszönöm a tegnapi kedves vendéglátást!
– Jó reggelt, jó reggelt! - károgta a banya. – Édes egy fiam, aki innen el akar menni, annak előbb három kívánságomat kell teljesíteni, ezt mindenki tudja kerek egy földön. Ha minden kívánságom teljesíted, akkor segítek én is neked, hogy sikeresen megszerezd amit szeretnél!
Gondolkodott a királyfi, aztán belecsapott a banya kezébe.
- Hát jó, akkor halld az első próbát! Az én fiam a poklok fejedelme, a főördög. Menj le hozzá, és hozz el tőle három tojást.
– Rendben drága öreganyám, de hogy jussak én le oda?
– Menj a kert végében álló kúthoz, és ugorj bele. Ne félj nem lesz semmi bajod!
A királyfi így is tett. Aztán csak zuhant, csak zuhant és zuhant és zuhant 7nap 7éjjel. Végére már úgy kifárasztotta, hogy elbóbiskolt egy kicsinyég. Egyszercsak nagyot puffant. Hát nem egy hatalmas gombára esett rá?!? Nagy szerencséjére. Felállt leporolta a ruháját. Hirtelen megérezte, hogy nagyon meleg van idelent. Hatalmas a kavalkád és zsivaj. Hirtelen mellette termett egy vörös testű hátsó lábain patás lény.
- Ki vagy te idegen ki háborgatni mered a poklok marsallját, a tüzek főördögét?
Erre illedelmesen bemutatkozott a királyfi és elmondta, hogy mi járatban is van.
– Szerencséd, hogy az én jóanyám küldött téged, mert különben széttéptelek volna! - vicsorgott a beste lélek. Ugyanakkor nagyon gondterheltnek tűnt.  Beleegyezett a főördög, hogy ad három tojást, de csak egy feltétellel, ha rendet rak ebben a nagy zűrzavarban. Körbemutatott. Ekkor látta meg a királyfi hova is került. Hatalmas rotyogó üstök körülöttük mindenféle rém- és szellemalakok, varázslók, kuruzslók és boszorkányok repkedtek össze visszaságban. Hatalmas volt a ricsaj. Úgy tűnt, hogy a pokolban minden a feje tetején áll. Gondolkodott, gondolkodott a királyfi végül hatalmasat kiáltott, akkorát, hogy hetedhét országon túl is lehetett hallani. Menten lecsendesedett minden.
- Ti mindenféle lények! Azonnal takarodjatok vissza a helyeitekre, ezt a piszkot, rendetlenséget takarítsátok menten össze, mire hármat számolok, mert ha nem, mindjárt olyat teszek, hogy magam is megbánom!!! – mennydörögte. Azzal elkezdte a tarisznyáját pörgetni olyan gyorsan, hogy már szinte tornádó ölelte körbe, szeme villámokat szórt. Úgy tűnt egy pillanat alatt semmissé teszi az ördögök hazáját. Akkor aztán két másodperc sem telt bele és olyan rend és csend lett, hogy öröm volt ránézni. Főördög úgy megörült, hogy menten átadta a kért tojásokat. Na de elég fancsali ábrázatot vágott a királyfi, menten rákérdezett a főördög:
- Megkaptad mindazt amiért jöttél, hát mi a bajod?
- Csak annyi ördög koma, hogy én azon a hatalmas kúton lejutottam ugyan hozzátok, de fel már nem tudom hogy jutok édes egy szem anyádhoz?
Mivel a poklok ura igen megkedvelte ezt a derék legényt adott neki egy csodaostort, amivel hármat kellett pattintani, és ötször kellett sarkat összeütni és menten ott termett, ahol csak lenni akart, éppen csak  oda kellett gondolnia magát, ahova szeretne eljutni. Mivel a királyfi tisztességes volt, és megállapodásukat kézfogással is megpecsételték a banyával, így visszament a banya házához. Már  épp beesteledett, mire odaért így finom vacsora után újra a kemence sutba kucorodott. Másnap a banya a következő parancsot adta:
- El kell hozni az aranyhattyút a Tündérföld határáról, ez a második próbád.
- Oda jutni már egyszerű az ostor segítségével...- gondolkodott hangosan. - De onnan hogyan tovább?
Banya megsajnálta, és odaadta neki mindhárom tojást.
- Édes fiacskám tudd meg, az egyikben van a megfontoltság, másikban óriási mersz és erő, harmadikban meg a láthatatlanság. Használd fel okosan az utadon!

Királyfi neki indult, az erdő határán elővette a bűvös ostort, hármat csettintett, ötször összeverte a sarkát, és hipp hopp ott is termett a tündérföld határán. Ahogy nézelődött, hát meglát egy gyönyörű és hatalmas tavat.
A tóban úszkáltak szebbnél szebb hattyúk, gyémántosak, ezüstösek, bronzosak, de csak egy, a legszebbik pompázott aranyszínben. A nagy madár, pedig kint állt a parton éppen lerázta a vizet a tollazatáról. A királyfi feldobta jó magasra a láthatatlanná tevő tojást. Abból csak úgy záporozott rá az ezüsteső. És lássatok csudát, azonnal láthatatlanná tette a királyfit. Halkan odaosont a hattyúhoz, megfogta, belegyömöszölte a tarisznyájába. Az ostorával suhintott hármat, sarkát összecsattintotta ötször és máris megérkezett a banya házához. Jó gyors volt, mert épp délidőre érkezett. Banya utasítására beengedte az istállóba a hattyút. Jól beebédeltek, még kicsit besegített délután a vén szipirtyónak a kertben. Este lekucorodott a kemence sutba. De valami surrogás éjfél felé felriasztotta. Meregeti ám nagyon a szemeit, mi volt ami felébresztette, hát mit lát, egy gyönyörű aranyszínben pompázó kisasszonyt, amint a konyhába tesz-vesz, és nagyon szomorúnak tűnik. A királyfi nem akarta megijeszteni, csendesen gyönyörködött benne egy darabig. Szíve megtelt valami gyönyörűséges érzelemmel. Aztán visszaszenderedett. Nos a harmadik próba reggele is úgy indult mint a többié. A legutolsó, tehát a harmadik próbatétel pedig az volt, hogy rendbe kellett tenni az istállót, kialmozni és az állatoknak enni, inni adni. Neki is gyürkőzött a királyfi, de mennél jobban takarított annál mocskosabb lett az a hely. Az állatokat újra lesuvickolta. Gondolkodott nagyon mitévő is legyen. Aztán egyszer csak a kutya odadörgölőzött hozzá. Adott neki vizet, megsimogatta a buksiját. ÍMintha ez az állat felajánlaná a segítségét, így aztán a kutya az állatokat egybetartotta, amíg kint a szabadban legelésztek, még a hattyút sem engedte eltotyogni, elszállni. Aztán villámgyorsan a királyfi kiganajozta az istállót, minden állathoz rakott friss almot, szénát, lucernát az etetőjükbe, friss vizet az itatójukba. Aztán füttyentett egyet és a kutya az összes állatot beterelte a helyükre. Volt is nagy öröm amikor a banya meglátta mit művelt az istállóval a királyfi. Másnap rendben útnak is engedte őt, hogy megszereshesse a csodarépáit, ahogy megalkudtak egymással annak idején.

Királyfi pedig a csodaostora segítségével egykettőre eljutott a nyuszi ország szélére. Lát is a gyönyörű sorokba rendezett répákat, salátákat, retkeket. Igen ám, de minden sorban különféle furmányos csapdák, örökragacsok és egyéb veszélyes dolgok nehezítették meg az arra járók dolgát. No most légy okos Domonkos! - töprengett a nemes sarj. Aztán feldobta a második a mersz tojást, hát abból ráhullt a gyémántos esőcske. Egyből megszállta valami mérhetetlen bátorság és merészség. nekiindult hát gyorsan, és nagyon ügyesen kikerülte az összes csapdát és egyéb ronda dolgot. Felszedett tíz  gyönyörű répát. Berakta őket a tarisznyájába. Fogta a varázsostort, és mivel elvégezte a dolgát amiért jött, az otthonára gondolt, a szobájára. Mit ad isten újra az erdőbe találta magát. Az erdő közepi kis házikó előtt. Úgy gondolta, hogy beles az ablakon egy kicsit, bár nem szép dolog, de megtette. Hát mit lát? A gyönyörű aranylány ott sertepertél a konyhába. Halkan oda osont a bejárathoz. ahogy illendő azért bekopogott. El telt egy kis idő mire a csoroszlya beengedte. Kifaggatta őt hogy s mint járt. Közben a királyfi körbekémlelt  a kemence sutba, a pókhálós sarkakba, még az egérlyukba is, de rajtuk kivül sehol nem látta a szívének oly kedves leányzót. Boszorka erre elmondta a királyfinak, miért is él itt és nem a fiával oda lennt a szurkos mélységben. Erre a helyre száműzték őt, hogy őrizzen egy a titkot: királyfi azért került vissza ide és nem a kastélyukba, mert meg kell menteni az aranyszínű királykisasszonyt. El van átkozva, egy állat képében lakik az istállóba, éjjelenként visszatér eredeti alakjába, de mire a kakas jelzi a napfelkeltét, addigra visszaváltozik megátkozott alakjába. De itt létezik az a varázsló is aki ezt tette vele. Ha kitalálja egyből melyik a királykisasszony, akkor nagyon nagy boldogság vár rá. Ha nem sikerül kitalálni egyből, úgy a gonosz varázsló hatalma nem törik meg, és el tud szökni, hogy tovább űzze gonosz és félelmetes praktikáit. A királylány továbbra is állatképében létezik addig amíg az élete tart. A királyfi ugyan hazamehet, átveheti a trónt, de örök életére benne lesz a szívébe a szomorúság. Húúú a királyfi nagyon elkomorult erre. Persze törte az agyát is igen erősen, de nem tudott okosat kitalálni. Már hajnalodott amikor eszébe jutott, hogy a megfontoltság, a harmadik tojás még nála van. Gyorsan előszedte, feldobta, és abban a pillanatban aranyos por szállt rá. És ilyen sugallatok szálltak rá: Tehén nagyon hasznos állat, tejet, ad, és húst is. De egész nap csak kérődzik, ő nem lehet. A birkák buták, legelnek egész nap, ha megnyírják, szőrükből fonják a fonalat, és abból kötnek finom meleg ruhát, ő sem lehet. A kecskék legelnek, tejet adnak, de ők is ostobák, tehát kizárhatóak. Az aranyhattyú gyönyörű ugyan, de ha megszólal csak rikácsolni tud. Nem lehet más az én szépséges szerelmem mint a szomorú szemű lucskos kutya.Hát odaállt a banya elé és azt mondta:
- Egy életem, egy halálom az én szépséges aranyhajú mátkám nem lehet más mint az a hűséges kutya!
És láss csodát. Hatalmas pukkanás, ezüst, arany és gyémánt eső hullt az égből. Az erdő közepén az elnyűtt viskó helyett kinőtt egy kacsalábon forgó palota, az ajtajában ott állt a gyönyörűséges aranyhajú leány.
A királyfi rögvest a karjába kapta, és csókolta ahol érte. Aztán aranyszegélyű gyémántos hintóra szálltak, négy gyönyörű fényes szőrű ló húzta. Felkerekedtek, és végre valahára visszatértek a palotába. Útközben a királyfi mind a tíz csodarépát megette. Mire felséges szüléi elé ért akkorát füttyentett hogy hetedhét határon túl is lehetett hallani. Most már átvehette királyságát. Hatalmas ünnepséget tartottak, mert természetesen ekkor a lagzit is megtartották. A banya és a főördög is megjelent, persze emberibb alakjukban. A gonosz varázsló szőrén szálán eltűnt, mindenki nagy boldogságára, mert csak bajt és bánatot hozott mindenkire.
A tündéreknél tartották fogva erős kötővarázslattal, aranyhattyú képében. Így a lakomára a hálás tündérfamíliák is eljöttek, sok szép áldást és bűbájt szétszórva a vendégek között, de legfőképpen a fiatal királyi párra. És ők éltek boldogan az idők végezetéig.