Mese a tengerimalacról, aki túl nagy kalapot hordott

Mese a tengerimalacról, aki túl nagy kalapot hordott.

Majorország fővárosában, Korpaváron élt egy tengerimalac, akit Pigmalionnak hívtak.

Pigmailon a kertvárosban lakott egy felfordított virágcserép házban.  Nem az ő háza volt a legmagasabb és a legcsillogóbb az utcában, de hogy a legtakarosabbak közé tartozott, azt senki sem vitatta. Pigmalion a beköltözés előtt teljesen felújíttatta a házikót, a cserépfalba új ablakokat vágatott és csinos, kukoricasárga függönnyel díszítette őket, így a lakás még borús időben is aranyszínű fényben fürdött. A virágcserép tetejére a kerek épület körül kanyargó lépcső vezetett, így amikor szép idő volt, Pigmalion csak felszaladt a tetőteraszra, és a nyugágyban heverészve gyönyörködött a csupa zöld környékben, miközben zabperecet ropogtatott.

Pigmaliont kedvelték a szomszédok és a munkatársak, mert csendes, jólnevelt tengerimalac-fiú volt. Korábban a szülei az Élelmezésügyi Minisztériumban dolgoztak, és mivel Pigmalion is jól tanult az iskolában, természetes volt, hogy ő is hivatali pályára lép. Az iskola befejezése után rögtön el is kezdett dolgozni a Gabonafelügyeleti Osztályon. Egész nap egy hosszú műanyag cső mellett ült, amelyben sorban haladtak át a különféle gabonaszemek, búza, árpa, köles és még ezerféle mag. Pigmalion ellenőrizte a terményeket, és egy gombnyomással fajtánként a megfelelő rekeszbe pottyantotta őket. Ha hibás szemet észlelt, azt a Selejt feliratú dobozba gyűjtötte, és gondosan jegyzőkönyvet vett fel a minőségi kifogásról, majd a jelentést továbbította a Kivizsgálási és Intézkedési Alosztályra.

Olyan ügyesen dolgozott, hogy a munkába lépése egy éves évfordulójára megkapta az Aranykalász kitüntetést, amit pedig ritkán osztogattak ilyen fiatal dolgozóknak. A kitüntetés mellé ajándék is járt, amit személyesen az osztályvezető, Csin Csilla, a perui macskanyúl hozatott a szülőföldjéről: egy igazi, kézzel készült panamakalapot, divatos, szűk karimával és sötétkék selyemszalaggal.

Az ünnepség után Pigmalion rögtön fel is próbálta a kalapot. És ekkor kezdődtek a bajok.

A kalap túl nagy volt. Egészen a szeméig betakarta Pigmalion fejét, aki így lefelé kukucskálva éppen csak annyit látott a világból, hogy a következő lépésnél ne ütközzön bele semmibe. De Pigmalion annyira büszke volt a kitüntetésre, hogy eszébe sem jutott, hogy ne viselje a kalapot. Attól a naptól kezdve éjjel-nappal a fején hordta, csak fürdéskor vette le, nehogy elázzon. Még éjszakára is magával vitte az ágyba, és az arcára borította.

Pigmalion élete szép lassan, észrevétlenül megváltozott. Napsárga otthona vidám hangulatát már nem élvezhette a kalap miatt. Egy idő után maga a lakás is megváltozott, állandó rendetlenség uralkodott, mivel Pigmalion vakon tapogatódzva mindent levert és felborított. Takarítani meg sem próbált, a kosztól és portól a függönyök is elszürkültek, ezért odabent komor félhomály uralkodott. Pigmalion már a tetőteraszt sem használta, úgysem láthatta a zöldellő utcát és a napsütötte házakat, sőt, egyszer kis híján lezuhant a tető széléről. Azóta nem is járt odafönt.

Pigmalion rettentő büszke volt a kitüntetésére, és semmi esetre sem tette volna félre a kalapot. Még a szomszédja, Lionel, az oroszlán sem tudott a lelkére hatni, aki pedig nyugalmazott pszichiáterként értett az állatok ügyes-bajos dolgaihoz, és egy kicsit még az emberekéhez is, mert fiatal korában cirkuszban is dolgozott, ahol tűzkarikákon átugrálva szórakoztatta az embereket, elhitetve velük, hogy engedelmeskedik az ostort pattogtató idomárnak.

A minisztériumban is sokasodtak a gondok. Pigmalion folyamatosan elvétette a gabonaszemek minőségellenőrzését, emiatt sorra érkeztek a panaszok a Gyártási Alosztályról. Legutóbb például egy egész cukrosbriós szállítmányt küldtek vissza az áruházból néhány penészes búzaszem miatt. Csin Csilla először illedelmesen figyelmeztette Pigmaliont, hogy figyelmesebben végezze a munkáját, de miután nem történt változás, büntető intézkedéseket kényszerült hozni. A kitüntetést ugyan nem vehette vissza, de elvonta Pigmaliontól a jutalékokat és még a dolgozóknak szervezett Csöveskukorica-bulira sem hívta meg.

Pigmalion ingerült és rosszkedvű tengerimalaccá változott. Már nem szívesen találkozott senkivel, az utcán nem köszönt az ismerőseinek, hiszen fel sem ismerte őket. Egy idő után nem is járt el sehova, de igazából otthon sem érezte jól magát. Csak ült a sötét szobában a kalapban és haragosan gondolt a világra.

A barátok és munkatársak elfordultak tőle, ha csak a neve szóba került, mindenki megborzongott. A szomszédságban a gyerekeket azzal riogatták, hogy ha szóba állnak vele, akkor rájuk szórja a búskomor átkot, ezért a jólnevelt kölykök elkerülték, a rosszcsontok pedig távolról csúfolták. Lionel, az oroszlán eleinte próbálta megvédeni Pigmailont, és megszidta a csúfolódókat, de később már ő is csak szótlanul ingatta sörényes fejét, ha a tengerimalac megjelent az utcán.

Egy szép napsütéses szombat délelőttön aztán történt valami.

Pigmalion elindult vásárolni, mert már semmi ehetőt nem talált otthon a törmelékek alatt. Az utcán botorkálva nem kellett attól tartania, hogy beleütközik a szembejövőkbe, mert mindenki nagy ívben kikerülte.

Benyitott az élelmiszerboltba, és az ajtócsengő vidám csilingelését meg sem hallva odatapogatódzott a pulthoz.

– Lucernakekszet kérek, mazsolát és sárgarépát – mondta Pigmalion köszönés nélkül.

– Ez itt kérem szépen a fodrászat – hangzott a válasz a pult mögül. – Ragapa Róka vagyok, hajszobrász mester, tisztelettel.

– Elnézést – bújt elő a maradék jómodor Pigmalionból. – Eltévesztettem az ajtót.

– Nem csodálkozom, nem lát ki a kalap mögül.

– Hogy mondja, kérem?

– De hisz túl nagy kalapot hord. Miért nem veszi le? – kérdezte Ragapa Róka.

– Nem lehet, kérem – magyarázta Pigmalion. – Érzelmileg kötődöm hozzá.

– Értem – jegyezte meg a hajszobrász, majd kis gondolkodás után hozzátette. – Miért nem vág rajta lyukat, amin kiláthat?

– Szó sem lehet róla! – csattant fel ingerülten Pigmalion. – Ez egy nagyon értékes kalap.

Majd pár pillanatig elmerengett, és némileg megenyhülve hozzátette:

– Tudja, ez már így marad örökre, hacsak nem lesz nagyobb a fejem, vagy a kalap nem megy össze.

Azzal Pigmalion sarkon fordult, hogy távozzon, mielőtt még jobban eluralkodik rajta a mélabú.

– Mindkettőben segíthetek – jelentette ki magabiztosan Ragapa Róka.

Pigmalion visszafordult.

– Mit mondott, kérem?

– Beszáríthatom a frizuráját, és attól nagyobb lesz a feje – ajánlotta a fodrász. – De azt is el tudom intézni, hogy a kalapja összemenjen.

Pigmalion pár pillanatig habozott. Arra gondolt, hogy már hónapok óta nem beszélgettet annyit senkivel, mint ezzel a rókával.

– Az utóbbi érdekelne – mondta némi gyanakvással a hangjában. – De biztos benne, hogy nem lesz baja a kalapnak?

Ragapa Róka válasz helyett megragadta Pigmalion vállát és beültette egy székbe. A tengerimalac sziszegő hangot hallott, és csak annyit érzett, hogy finom vízpermet száll be a kalap alá és nedvesíti meg az orrát. Pár perc múlva felbúgott valami, és Pigmalion érezte, hogy melegedni kezd a feje.

És lássatok csodát, a kalap karimája elkezdett emelkedni, és szép lassan felcsúszott Pigmalion homlokára. Mikor már kellően magasan állt, Ragapa Róka kikapcsolta a hajszárítógépet, és elégetten csettintett.

– Készen is van. Most már tökéletesen illeszkedik a fejéhez. Mintha csak rá öntötték volna.

Pigmalion határtalan boldogságot érzett. Újra látott, és a panamakalapban sem esett kár, kissé összement, de így még hetykébben csücsült a tengerimalac kobakján.

Hálásan megköszönte Ragapa Rókának és rögtön fel is iratkozott másnapra teljes körű bundaápolásra.

Pigmalion élete egy csapásra visszakerült a régi kerékvágásba. Lakását kitakarította, élvezte a beáramló aranyszínű fényt és a kilátást a tetőteraszról, a szomszédoknak sütött szénapogácsát, és még a munkahelyi lemaradását is bepótolta. Néhány hónap múlva Csin Csilla, az osztályvezető már azon tűnődött, a következő évi Aranybála kitüntetés mellé megfelelő ajándék lesz-e Pigmalion számára egy díszdobozos zsákvászon nyakkendő.