Mese Bolha Béláról

Mese Bolha Béláról.

Mese Bolha Béláról, aki nem tudott ugrani

Hol volt, hol nem volt, hetedhét vármegyén ellen volt, elmentem Jádra a mesék elejbe, mert ottan voltak azok egy karikához öltve. Eloldtam egy cifrát, elmesélem kurtán.

Volt egyszer, ha mondom, hogy egy bolhát rezespatkóba akartak verni, hogy az a súlyba ne botorkázzék. Fogtam szegényt, aztán elhoztam, nehogy ott maradva ősrovarrá váljék. Hálás volt a pára, nagyokat hajolgatott, nem létező kalapját sűrűn emelte s köszönte, hogy életét egy hős megmentette.

Így szólt hozzám: - Drága barátom a nevem Bolha Béla. Az életem neked köszönhetem. Mondanám, hogy kérhetnél valamit cserébe, de ez most nem az a mese. Minthogy erre nem tudtam mit felelni, csak szótlanul álltam ott, így azt gondolta, hogy megint ő jön. Még fel sem eszméltem s máris egy történetbe fogott.

• Hol volt, hol nem volt- kezdte nagy serényen- messze innen Afrikában megszülettem egy nagycsaládban. Több mint ezer testvérem vígan bóklászott, ugrándozott zebráról- macskára, túzokról- struccra. Mindegy is volt az, hogy kire, csak szőr vagy toll legyen rajta jó dögivel. Éldegéltek, jókat ettek, aztán ha megunták a szállást tovább mentek. Így telt az ő életük, de az enyém komám!- sóhajtott egy jó nagyot- Nem volt ennyire könnyed.

Megszülettem, mint legkisebb, de ugrálni nem tanultam meg. Hogy is tanulhattam volna az ugrás művészetét, mikor fivéreim kik taníthattak volna, már ezerfelé szökelltek, mint a bolha. Úgy pattogtak kifele, mint a kukoricaszemek a forró sparhelten. Édesanyám meg igen idős bolha volt, ugrándozni már ő sem tudott. Magyarázta mit csináljak, hogyan emeljem fel a lábam és mit kezdjek a hátsó párral. - A fejedet így tegyed!- sercegett, mint a szú a fában- Nem lesz úgy jó édes fiam! - hangoztatta sokszor túlzón. Segítésből édesanyám nem volt jeles, parancsra meg nem úgy megy ez. Így maradtam ugrás nélkül. Mondd meg komám, hát milyen bolha az, amelyik nem tanul meg ugrani?

Válaszoltam volna, ha engedte volna, de ismét a szavam elejébe vágott. No, gondoltam magamban, hogy ugrani azt nem tudsz te bolha, de locsogni annál inkább! Engedtem hát, hogy tovább beszéljen.

• Az úgy volt kedves cimborám, hogy mikor már feleszméltem, hogy ebből szökkenés nem lesz, búnak eresztettem a fejem. Sírtam reggel, s este. Egyszer csak ott a messzi vidéken édesanyám nagy barátja, a versenyegerek nagy királya éppen előmerészkedett. Jött az nagy loholva, nehogy egy lapát fülű róka elkapja. S így beszélt: - Galamblelkű bolha mama! Szeretnék egy bolhazsákot, mert az enyém kilyukadott és az apró, csepűrágó banda mind meglógott. Így egy darab bolhám sem maradt. Milyen verseny egér az olyan, kinek nincsen bolhafia?
• Drága egér komám- kezdte anyám- Nincsen nekem már több bolhám. Jaj, de várj itt a legkisebb, de ugrani nem tud, azért jöhet?

Hát amaz hümmögött meg hámmogott és erőst elgondolkodott, de tenni semmit sem tudott, merthogy bolhára, még ha ily szerencsétlen is, mint amilyen én vagyok, szüksége volt. Elfogadta az ajánlatot, kezet ráztak anyámmal, a szülém tán még egy könnycseppet is elmorzsolt.

Én meg gondolhatod, örültem, mint zsiráf a fának és felmásztam reá. Szóltam neki, hogy fent vagyok, így elindulhatott. Ugrándozott örömében, visongott, mint a hiéna, és ez volt a probléma. Ugyanis e visító, cincogó hangra figyelmes lett a levegőben egy botladozó héja. Ránk csapott és a karmával felkapta a szegény egérbarátot. Az meg az sem tudta, hogy mi történik vele, még jobban rikácsolt, de értelme nem sok volt. Soha életemben nem repültem, milyen jó volt csak nekem. Szárnyalt a héja lába között a sikító egérrel, én meg velük röppentem az égen. Egyszer csak hopp a szőrcsomót elengedtem és zuhantam a mélybe. Megijedtem, hogy most mi lesz velem. Egy örökkévalóságnak tűnt mire földre értem. Becsuktam a szemem és láss csodát egy antilopra érkeztem.

Persze az észre sem vette, mert a feje teljesen a fűbe volt mélyesztve. Csámcsogott meg kérődzött és nagyokat csapkodott farkával, hogy elűzze a rengeteg bogarat a hátáról. No, mondom, jó lesz itt nekem, szépen megöregszem. Nem telt bele sok idő és az újdonsült négylábú barátom neszt hallott a bokorból. Fejét felemelte, fülét kihegyezte, teste megmerevedett, lába reszketni kezdett. Tudtam én is, hogy baj van, főleg mikor megláttam az oroszlánt a sűrű susnyásban. Ó, ha – felrikkantottam- Száguldj antilop barátom, mert te legalább szökkeni tudsz, nem úgy mint én, és ha ügyes vagy túléled te is meg én. Így tett, elindult, loholt, szökkent, cselezett és megúszta ő, de én, nem.

Ismét elhagytam egy alkalmas szállást, az oroszlán bajszán landoltam úgy, hogy nem is ugrottam. Kedves megmentőm, tán untatlak?- Erre a kérdésre vártam már jó ideje, mert bevallom úgy voltam már vele, mint a tej a tűzhelyen, amely megalszik.

• Nem untatsz Bélám! Szívesen tovább hallgatnám, de attól tartok, hogy a gyerekek az olvasást most abbahagyják. Szerintem ők is mennének aludni, így hát annyit árulj el csak el komám, hogy kerültél a patkóra rá?
• Az úgy volt, hogy az oroszlán bajszán sem maradtam sokáig. Summa –summázom égett a lábam alatt a talaj és kvártélyt váltottam. Nem volt ám könnyű ugri-bugri nélkül egy pelikánra felkapaszkodni! De így volt, ha mondom! Átszeltem vele a tengert. A szőröm annyira felborzongott a szélben, hogy mikor a pelikán egy tónál letett az emberek összesereglettek. Csodájára jártak a bolhának, kinek szőre torzonborzul állt. Annyira álmélkodtak, hogy szóltak a cirkuszosnak. Így lettem én a bolhacirkusz sztárja.
• Nem szeretnélek sürgetni bolha uram, de még mindig nem értem hogyan kerültél a rezespatkóra.
• Cirkuszoltam sokáig, aztán kiöregedtem. Vándorbatyut felkötöttem és elindultam a nagyvilágba. Mentem mentem mendegéltem, míg egy házhoz nem értem. Gondoltam lesz itt állat, melynek szőrén elcsicsikázhat egy magam fajta bolhafi. Állatot biza’ nem találtam. Így felcsimpaszkodtam egy asztalra és vártam. Vártam, vártam, vártam. Egyszer csak jött egy ember ki észrevett, no, gondolhatod, hogy jó látó volt, ha kiszúrt. Agyon akart csapni, de nem engedtem.
• Jó leszel te a patkómba súlynak!- rám förmedt- Hova bújtál te bogár? – keresett. Sok halat kellett volna kifognia a Tiszából, mire elkaphatott volna, mert a bújócskában e világon nincsen párom. Keresgélt egy darabig, aztán elment. Ekkor jöttél te az én megmentőm. Ugye, hazaviszel?

Mit mondhattam volna azokra a borjú szemekre:- Gyere, mássz fel a vállamra és elviszlek. Otthon van Gömbi kutyám, akivel jól ellesztek. Hálás volt Béla a bolha, hogy e sok viszontagság után végre megpihenhetett.

Így volt, nem így volt Edi- féle mese volt.