Mütyürke a kiscica

Mütyürke a kiscica.

Erdő-erdő meseerdő,

benne mese, tizenkettő.

Itt kopogtat most is egy,

gyere gyorsan, hallgasd meg!

Ez a mese nem szól másról,

mint egy huncut kiscicáról.

Olyan huncut, mint te pont,

de ő egy macska volt.

Fekete és selymes szőrű,

nagy bajszú és zöld szemű.

Szép tavaszi napon született,

kistestvéreivel nevelkedett.

Bodza, a szomszéd kisgyerek

régóta vele szemezgetett.

Anya!- szólt egy napon a kislány-

Nagyon szeretnék egy kiscicát!

Nevelgetném, etetném,

fürdetném és simogatnám,

néha ágyamban is tarthatnám.

Mit mondhatott volna az édesanya,

rábólintott az óhajra,

így Bodzáé lett a kiscica,

aki a Mütyürke nevet kapta.

Bodza és Mütyür együtt játszott,

a kislány még mesét is felolvasott.

Tanította írni, olvasni,

és jól viselkedni.

Mütyürke ezt meghálálta,

esténként dorombolva,

a kislány mellé bújva,

együtt álmodva,

szenderedtek el a kiságyba.

Míg Bodzi óvodában volt,

addig a cica unatkozott.

Addig- addig gondolkozott,

míg kitervelte,

ő biza’ megnézi,

mi van a kertben.

Kiszökött, körülnézett,

és uzsgyi útnak eredt.

Ugrándozva, meg- meg állva,

osont a fűben.

Nagyot ugrott és zsupsz

máris a kertben volt.

Mily csodákat, illatokat talált ott!

Látott krumplibogarat,

vakondokot, verebet.

Szőrén pitypang őnagysága

mancsán a kert bogáncsa.

Lepkéket kergetett,

a szomszéd cicával beszélgetett.

Egyszer csak a gazdi

a kapuban megjelent,

meglátta Mütyürt a lugasban,

és hangosan szólongatta.

Futott a cica, loholt Bodzihoz,

a kék csengettyű a nyakában

öröm zenét muzsikált,

a gazdi végre hazatalált.

Bementek együtt a házba,

Bodzi a cicust ölbe vette,

simogatta, szeretgette.

Elmesélték egymásnak a napot.

Mütyürkének be nem állt a szája,

így meg úgy volt,

és ő még ilyen boldog soha nem volt.

Bodzi csillogó szemekkel ránézett,

a cica a boldogságtól dorombolni kezdett.

Itt a vége, fuss el véle,

kerek erdő közepébe.