Mesélnek a fák

Mesélnek a fák.

A délutáni napfény átsejlett a fák lombjai között, a távolban halkan csobogott a víz. Egy mókus ugrált ágról ágra, érintve minden fát. Amint mancsa érintette a merev ágakat, a falevelek táncra perdültek, és a fák lustán nyújtózkodni kezdtek. Először csak lomhán, alig mozdulva, majd nagyokat körözve mozgatták át a részeiket. 

— Ó, már itt az időnk? — ásított lustán az egyik fa. — Ez az év igen gyorsan telt el, nem gondoljátok? 

A többi fa egyetértően bólogatott, néhányan örömködve megölelték egymást.

A nyár utolsó napján, miközben a gyerekek búcsút intenek a vakációnak, a fák egy újabb faévet számolnak. Ilyenkor életre kelnek, beszélgetnek, táncolnak, majd éjfélkor visszatérnek a helyükre, hogy még egy évig nyújtsanak árnyékot, menedéket, játszóteret az erdő állatainak.

A tekintetük egy üres helyre tévedt, ahol tavaly még az öreg bükk próbált nyújtózkodni. Ágai már nem voltak olyan fürgék, mint száz évvel ezelőtt, de bölcsességét örömmel hallgatta mindegyik facsemete. Ő adta a legnagyobb árnyékot, amíg egy hatalmas vihar meg nem tépázta óriási lombkoronáját. 

A többi fa ritmusosan megrázta a leveleit, és a szél egy dallamot játszott az öreg bükk emlékére. Mikor véget ért a dal, mindannyian a tó köré gyűltek.

— Ezennel szeretném elkezdeni az évzáró ünnepségünket! Itt az ideje számot vetni az elmúlt évről, és ünnepelni az eljövő időt. — mondta a fák vezetője, egy hatalmas tölgy fa.

Először a facsemeték léptek elő, az idősebbek mosolyogva nézték őket.

— Én hálás vagyok a harmatért, ami a szomjamat oltja. — kezdett bele az egyik facsemete. — Szeretnék nagyobbá és erősebbé válni. Hogy egy vihar se tudjon kicsavarni engem. 

— Én még magasabb szeretnék lenni — szólt a duglászfenyő. — Többet szeretnék látni a világból.

Előlépett a hátsó sorból egy aprócska hárs, zavartan tördelte az ágait, kereste a szavait. Mikor látta a vén szelídgesztenye, hogy a facsemete elakadt, átvette a szót.

— Én szeretem látni, ahogy a gyerekek szaladgálnak a törzsem körül. Tudjátok, harminc évvel ezelőtt nem kértem, de kaptam egy tetoválást. Egy szívecskét, benne két névvel. András és Anna. Sokan látogatnak meg, legutóbb egy felnőtt házaspár jött hozzám, két huncut gyerkőccel. Először fel se ismertem őket, — hiszen már az én szemem sem a régi,— de aztán odajött hozzám a kislány. “Apa, anya! Nézzétek, itt van, amiről meséltetek!” Akkor közelebb léptek és láttam őket — fiatalon, szerelmesen. A tekintetük ugyanaz volt, bár az arcuk kissé megkopott. Megfogták egymás kezét és annyira örültem, hogy részese lehetek ennek. Az idős szelídgesztenye lehullajtott néhány falevelet, látatva a ráncos vén törzsét, amin nyomott hagyott az évek múlása.

Folytatta: 

— Minket, fákat, örökkévalónak találnak az emberek. Egy biztos pontnak. Ebben a rohanó világban szeretnek néha lecsendesülni. Emlékeket adunk és kapunk. Tudjátok, mi fák itt vagyunk évtizedekig-századokig. Generációk pihennek meg a törzseink tövében. Egy helyben állunk, mégis, egy örökséget adunk tovább és részesei vagyunk a világnak. Lehet egy fa kicsi, vagy hatalmas, létezése jogosult. Árnyékot vetünk, tisztítjuk a levegőt, élelmet és otthont adunk.

— Akkor én is lehetek Emlékfa? — kérdezte halkan a kis hárs csemete.

A szelídgesztenye bólintott:

— Az lehetsz, ami csak szeretnél. Ne hidd, hogy a földben ragadt gyökered visszatart. Álmaid és céljaid szállhatnak az éggel. 

A fák egyetértően bólogattak és a csemeték szaladgálni és táncolni kezdtek. Minden évben ezen az estén mulathatnak szabadon, oszthatják meg hangosan a gondolataikat. De tudtad? A fák máskor is beszélgetnek egymással — a gyökereiken keresztül. Ha elég figyelmes vagy, akár te is hallhatod, ha az erdőben csendben fülelsz. 

A mulatság végeztével a fák visszatértek a helyükre, hogy egy újabb évre nyújtsanak oltalmat az elesetteknek. Ahogy az éj elcsendesedett, a fák újra mozdulatlanná váltak. A hajnali köd lepte el az erdőt, betakarta a fák lábát, és elrejtette a mulatság nyomait. A kis hárs még egyszer feltekintett az égre, ahol a nap lustán nyújtóztatta sugarait. Reménnyel nézett felfelé, és tudta, hogy csak magának kell megfelelnie és bármit el tud érni amit akar. Talán egy nap valóban Emlékfa lesz — vagy még annál is több.