Mesevonat - 2. mese - A hiány alakja

Mesevonat - 2. mese - A hiány alakja.

2.     mese - A hiány alakja

Az Otthon melegében most minden csendes. A gyerekek picit megpihennek.
A párnák nem ugrálnak, a mesélőpolc halkan szuszog.
Még a csíkos falak is pihennek —
de egy sarokban valami... nem úgy van, mint volt.

Eli veszi észre először.
Egy kis szék, amit Evi festett sárgára és kékre,
most egyszerűen nincs ott.

– Elvitte valaki? – kérdezi.

Edo megnézi a rendszernyilvántartást.
– Nem. Nem mozdítottuk. De… hiányzik.

Evi odalép.
Megérinti a helyet, ahol a széknek lennie kellene.
De ott nincs semmi.
És mégis: a keze alatt valami hűvös.

– Talán nem tűnt el. Csak… elvonult. – mondja Ezela.

Emera bólint.
– A világ néha úgy őriz valamit, hogy elrejti.
Nem azért, mert haragszik — hanem mert valamit mondani akar.

Most új álom születik.
Nem hangos, nem világos.
Csak húz egyet belül. Mint amikor az embernek eszébe jut valaki,
akiről nem tudja pontosan, mikor látta utoljára.

És a vonat megmozdul.

Most nem sínen indul — hanem be a hiányba.

A Mesevonat belsejében minden halványabb.
Nincsenek minták a függönyön.
Nincs dallam, csak egy halk dobbanás, ami valahonnan jön —
nem kívülről, hanem belülről, valakiből.

A gyerekek nem félnek.
Csak figyelnek.

Meglátnak valakit.

Egy alakot, aki olyan, mint egy baba, de nincs arca.
Nem ijesztő — csak... csendes.
Mintha nem tudná, kinek a történetéből jött.

– Ki vagy te? – kérdezi Evi.

A figura lassan felemeli a kezét.
A tenyerében egy rajzot mutat.
Egy fél szív van rajta. És egy szó:
„Majdnem.”

Eli közelebb megy.

– Hiányzol valakinek?
Vagy te hiányolsz valakit?

A figura nem beszél. Csak leül.
És lassan elővesz egy játékdarabot.
Pont olyan, mint amit Evi csinált… csak nem fejezte be.

Ekkor Evi elsápad.

– Ez… ez az én játékom. Amit nem fejeztem be, mert... azt hittem, senkit nem érdekel.

Ezela megsimogatja a vállát.

– A hiány nem mindig fájdalom.
Néha csak egy emlékeztető arra, hogy még van dolgunk.

Eli leül a figura mellé.
És lassan, együtt... befejezik a játékot.

Nem lesz tökéletes.
De lesz benne szív.

És amikor elkészül, a figura mosolyog.
Nem a szája — a jelenléte.

Most Emera is megszólal: – Egyszer nagyon régen, amikor már nagy voltam, de még nem tudtam, hogyan legyek igazán jelen... volt egy fotó az asztalon. Valakiről, aki már nem volt ott. És minden reggel úgy ittam a teámat, hogy nem néztem oda, nem mertem. De hiányzott. Aztán egyszer mégis odanéztem. És akkor már nem fájt — csak meleg volt. Mint most ez a hely.

Ezela halkan megszólal. – Volt egyszer egy madaram. Egy képzeletbeli, mégis nagyon igazi. Minden reggel elképzeltem, hogy az ablakomban ül. Ha féltem, ő ott volt. Aztán egyszer annyira elfoglalt voltam, hogy sokáig nem gondoltam rá. És egy napon éreztem, hogy valami nagyon hiányzik, de nem tudtam, mi. Aztán egy reggel újra elképzeltem őt. Nem repült el. Csak várt. Mint most ez a szék. Ami fontos volt, sosem tűnik el — csak vár, hogy újra lássuk.

Eli lehajtja a fejét. – Nekem volt egy nagypapám. Minden reggel együtt ittunk kakaót. Ő mindig nevetett a saját viccein, és akkor is adott puszit, ha nem kértem. Aztán egy reggel már nem volt ott. És Emera történetét hallva eszembe jutott, hogy van egy fotó róla az ágyam mellett, amit letakartam. Azt hittem, úgy kevésbé fog hiányozni. De most már… inkább leveszem a kendőt majd róla. És megnézem minden reggel. És ha nagyon hiányzik, majd beszélek hozzá. Mert lehet, hogy nem hallja – de én hallom, amit mondana.

Az este újra leszáll. A gyerekek és társaik visszatérnek. A vonat puhán visszatér velük.

A sarokban pedig ismét ott a szék.
Nem új. Nem régi.
Csak visszatért.

És amikor a gyerekek megérintik, érzik:
Ez a szék most nem csak ülni való.
Ez egy emlék, amit végre elfogadtak.

Ott van velük, és rajta egy meleg takaró, amit senki sem tett oda — mégis pontosan olyan, amilyet Evi egyszer megálmodott.

A falak halk fényeket vetnek, a párnák lassan ringatóznak, mintha ők is mesélni akarnának.

Edo csendben ül, egyik szemében csillag, másikban tükör. – Ma nem kellett megjavítani semmit – mondja halkan –, csak meghallani.

Emera hozzáhajol. – És néha ez a legnagyobb ajándék.

Ezela eloltja lámpát, de a szobában így is marad egy kis fény. – A hiány nem tűnt el. De most már nem üres – csak csendes.

És így, ebben a puha csendben, mindenki elalszik.

A szék is. A szív is.

És a történet tovább álmodja magát.