Mesevonat - 6. mese – A repülés színei

Mesevonat - 6. mese – A repülés színei.

6. mese – A repülés színei

Az új házikó csendes reggelre ébred. A függönyök táncolnak, a kémény halkan dúdol.
Az asztalon egy különös tárgy fekszik: egy kis toronyóra, ami nem mutat időt — csak ragyog.

Eli már korán talpon van. Valami pezseg benne.

– Kitaláltam valamit! – kiáltja, miközben beugrik a konyhába, ahol Emera és Ezela épp gőzölgő bögrével a kezükben beszélgetnek a katicabogárral, aki a párkányon pihen. Evi még álmosan pislog, míg Edo fejen pörög és egy verset szaval halkan.

– Álmodjunk lényeket, amiken repülni lehet! Nem csak simán, hanem tényleg! Színesen! Gyorsan! Magasan!

Evi egy ideig hallgat, majd halkan mondja: – Ez butaság.

Eli megtorpan. – De… miért? Hiszen pont ilyen nap kellene. Egy kis sebesség. Egy kis… szabadság!

Evi vállat von. Az arca kemény, de a hangja remeg. – Csak nem tetszik, ennyi. Nem akarom.

Eli lehajtja a fejét. A toronyóra halk kattanással felfénylik, mintha érezné a megcsuklott kedvet.

Evi kimegy a konyhából, nem akar tovább beszélgetni erről.

Emera nemsokára odamegy Evihez, leül mellé a kinti hintára, ahol a fűnyíró nagy nyuszifülekkel figyel a sarokból.

– Nem baj, ha valami nem tetszik – mondja halkan. – Ugyanakkor néha a dolgok mögött van valami más is. Emlékszel, amikor a kakukkosóra régen megijesztett? Azóta sem szereted az órákat. Lehet, hogy most is van valami régi emlék, amit nem akarsz meglátni vagy kimondani?

Evi sokáig nem szól semmit. Csak nézi a pörgő katicabogarat a bokron.

– Egyszer egy kilátóban megbillent alattam a deszka. Magasan voltunk. Nagyon magasan. Majdnem leestem. Azóta… azt hiszem, a magasság … egyszerűen félelmetes. A repülés ötlete is.

Emera bólint. Érti. Megérti. Nem szól semmit, csak megszorítja Evi kezét. Aztán feláll, és hagyja, hogy Evi magában legyen egy kicsit.

Pár perc múlva Eli odamegy hozzá. Nem kérdez. Csak leül mellé, és halkan annyit mond: – Köszönöm, hogy elmondtad Emerának. Megértelek. Arra gondoltam viszont, hogy most már együtt álmodhatunk biztonságosat. Ami megtart, átölel és ha nem jó, csak abbahagyjuk.

És ekkor elővesz egy rajzot. Egy lényt, puha tollal, széles háttal, biztonsági övvel, takaróval, és egy kis fülkével az ülés mögött, ahol lehet szólni, ha valaki meg akar állni.

– Itt lesznek a vezényszavak – mondja Eli lelkesen. Csak akkor jelenik meg a fülke, ha valaki azt mondja, hogy piros, ami azt jelenti, hogy azonnal leszállunk. Vagy ha lila, akkor lassabban repülünk. Ha kék, akkor gyorsabban megyünk. És ha sárga – hát akkor magasabbra!

Evi mosolyogni kezd. – És mi van, ha csak lebegni akarunk? Egy kicsit csendben lenni a felhők között?

Edo halkan csatlakozik. – Akkor mondjuk azt, hogy ezüst. Az azt jelenti: most csak együtt vagyunk.

A ház udvarában már formálódnak az új lények. Puha szárnyúak, szivárványszerű bundával, és mindegyiknek van egy kis zseb a mellkasán: ahová a félelmeket lehet tenni, hogy ne nyomják a szívet.

És az első felszállás előtt Eli megfogja Evi kezét. – Most már nem csak repülünk. Hanem tanulunk is repülni — egymás szívén keresztül.