Mesevonat - 7. mese – A szigetek álma

Mesevonat - 7. mese – A szigetek álma.

7. mese – A szigetek álma

Egyik este, vacsora után, Eli felugrik a székről. Szeme csillog, mint a frissen teremtett csillagpor.

– Rendezzünk versenyt! – kiáltja. – Ki tudja a legnagyobbat, legfurábbat álmodni! Nem számít, mennyire lehetetlen – csak legyen elképesztő!

Edo már pörög is egyhelyben, hangosan pittyegve. – Készen állok! Még a valószínűtlenségi motorom is feltöltve!

Evi félrebiccenti a fejét. – És ki dönt, hogy ki nyer?

Csend. A levegő megáll. Eli vakarja a fejét. – Tényleg. Kellenek… bírák.

És akkor valaki halkan kimondja: – Anya… Apa…

A név halkan rezeg a falakban. Mindenki érezte már a hiányt, de most először mondják ki. És valami kicsit megváltozik. Nem szomorúan – hanem lehetőségként.

– Mi lenne, ha… ha megpróbálnánk meghívni őket? Az álmunkba – ebbe az egész világba!

– De hogyan? – kérdezi Evi. – Nem lehet csak úgy…

– Talán… ha közösen varázsolnánk. Egy olyan szóval, amit még sosem mondott ki senki – de amiben mindenkink benne van.

És így születik meg a halalundzsa nyelv. Együtt rakják össze:

– Tumulandaré halu-vensza! Unidoréma, kalenti!

Eli dobbant. Evi énekelve mondja. Edo világít közben, Emera és Ezela a szívük fölé teszik a kezüket… és a ház megtelik fénnyel.

És ekkor… megérkeznek.

Anya és Apa. Nem úgy, mint a valóságban. Hanem épp úgy, ahogy kell. Megölelik őket. Kérdés nélkül. Sírás nélkül. Csak jelen vannak.

– Ti hívtatok minket – mondja Apa. – És mi jöttünk. Most itt vagyunk.

– És vállaljátok a bíráskodást? – kérdezi Eli.

– A legszívesebben – mondja Anya, és már elő is húz egy kagylóból készült jegyzetfüzetet.

A gyerekek egymásra néznek. – Teremtsünk szigeteket. Mindegyikünknek egyet. Ott alkothatunk szabadon!

És ahogy kimondják, öt sziget bukkan elő a mélytengeri álomból. Lebegnek, forognak, pulzálnak. Egyik sincs a másikhoz hasonlóan.

Eli szigete szökőkutakból épült, mindegyik más nyelven beszél. A föld lila, az ég zöld, és a madarak könyveket írnak a levegőbe.
De itt lebegő piac is működik, ahol a standokat madarak vezetik, és ahol semmit nem kell megvenni – csak cserélni. Cserébe verset kérnek, vagy egy emléket, amit a felhőbe írnak. Van ott egy könyves-tó is: a víz maga a betű, s ha valaki megmeríti a kezét, történetet olvas belőle. A levegőben lebegő hangszerek zenélnek, ha nevetsz, és szivárványszínű buborékokat fújnak, ha gondolsz valamit.

Evi szigetén minden puha. A fák suttognak, az állatok kívánságokat susognak, és a patak cukorillatot áraszt. De középen van egy torony, ahonnan belátni mindenhová — a biztonságos kilátó.
Itt van egy titkos barlang is, ami csak akkor nyílik ki, ha valaki bátran kimondja, hogy fél. Odabent plüssállatokból álló tanács ül körben, akik csendben bólogatnak, amíg valaki mesél. Van egy rózsaszín felhőcsúszda is, ami csak akkor működik, ha valaki kézen fog egy másikat. És egy gyümölcsfa, amely minden nap más ízű gyümölcsöt terem – a hangulatod szerint.

Edo szigetén gépek táncolnak. Minden mozgásra zenét játszik a levegő. Az utak önmagukat építik, ha valaki elindul rajtuk és minid más színűek.
Ezenkívül automata ölelést adó gépek járőröznek – ha valaki szomorú, finoman köré tekerik a karjaikat. Van egy rakéta-körhinta, amit gondolattal lehet irányítani, és egy intelligens szökőkút, amely programozható: zenét, fényt vagy buborékszavakat ont, attól függően, mit kérsz tőle. A szigeten egy szoborpark is van, de a szobrok mozognak és néha tanácsot adnak.

Emera szigetét mezők és könyvtárak töltik be. Minden növény egy történet. Ha megsimogatod, elmeséli halkan.
De itt található a Történet-tér is, ahol minden mesének saját széke van – ha leülsz, elindul benned a történet. Van ott egy világító labirintus is: minden elágazásnál kérdez valamit rólad, és aszerint vezet tovább. A sziget szélén üvegcserepes virágbolt áll, ahol a virágok emlékeket árulnak: illatban, színben, fényben.

Ezela szigetét puha színek ölelik. Lebegő hinták, teázóhelyek tarkítják, ahol a gőz kérdezni kezd. A fák virágai emlékeket mutatnak.
Van egy lebegő körhintás liget is, ahol a lovak helyett kávéscsészék repülnek, és minden csésze más nyelven dúdol. A teaház tetején egy gondolat-kivetítő működik: ha beülsz egy fotelbe, láthatóvá válik egy gondolatod képekként a mennyezeten. Egy dombon áll a Mosolyfa, ami csak akkor virágzik, ha valaki igazat mond – de sosem kérdez vissza.

Anya és Apa járják a szigeteket. Mindegyik lenyűgöző. Mind más. Mind szerethető.

– Hát… nem tudunk dönteni – mondja Anya. – Mert együtt vagytok igazán csodák.

– Akkor kössük össze őket – mondja Apa. – Teremtsünk… hidakat.

És így lesz. A szigetek között fényhidak születnek, amelyek nemcsak az álmokat kötik össze – hanem egymást is.

Anya és Apa megpihennek egy kicsit. Teát isznak Ezelával, olvasnak Emerával, sétálnak Edóval, nevetnek Elivel és megölelik Evi tornyát.

Aztán elköszönnek. – Ez a ti álmotok – mondják. – Mi csak látogatóban voltunk.

És a gyerekek tudják: bármikor visszahívhatják őket. Mert a halalundzsa nyelv nem felejt.