Mesevonat - 3. mese – A szabad állatkert

Mesevonat - 3. mese – A szabad állatkert.

3. mese – A szabad állatkert

Evi hajnalban ébred. Még minden és mindenki alszik — a párnák, a falak, még Edo is csak pislákol. De benne valami mozdulni kezd.

– Most én megyek előre – suttogja.

Lép a sziklaüreg kijáratához, és meglepve látja, hogy a vonat ott várja őt. Nem kérdez semmit, csak kinyitja az ajtót és felszáll.

A vonat halkan indul, se nem gyorsan, se nem lassan, csak úgy... ahogy egy gondolat elindul. A táj elmosódik, a fények sűrűsödnek, aztán egyszer csak minden világos lesz.

De valami nem stimmel. A vonatban senki más nincs. Sem Edo, sem Eli, sem Emera vagy Ezela. Még a párnák is némák. És Evi szíve nagyot dobban.

– Hiányoznak. Együtt jó csak.

És ekkor, a vonat padlóján megcsillan valami. Egy kis csillag. Meleg, aranyló, lüktető. Amint Evi megérinti, tollá válik, és a tollból főnix születik.

– Menj értük – suttogja neki Evi. – Mondd meg nekik, hogy nélkülük már nem megy, nem jó.

A főnix szárnyra kap, lángnyomot rajzolva az égre. Nem éget, csak világít. És mire Evi a következő dombra ér, már ott vannak a többiek is vele, főnix szárnyon repültek gondolatsebesen utána.

Eli kezében egy kulcs. – Ezt tegnap este találtam. Nem tudtam, mihez való. Most már sejtem.

A kulcs megmozdul a kezében, és a föld remegni kezd. De nem veszélyesen — csak úgy, mint amikor valami új épülni kezd. És a gyerekek előtt kitárul egy világ.

Nem város. Nem dzsungel. Nem mese — valami több.

– Állatkert? – kérdezi Edo. – Igen. De másféle – válaszolja Evi. – Itt minden állat szabad. Csak... tudja a határait.

Egy kristálytenger hullámzik a tér közepén. Benne halszerű lények úsznak – egyesek átlátszóak, mások belülről világítanak. A tenger mélyén bálnaszerű testek lebegnek, akik lassan énekelnek: mély, hosszú hangjuk átjárja a partokat is.

A víz szélén sellők ülnek. Hajuk fonatában kagylók és apró fénypontok: minden fény egy-egy emlékezés. A sellők bármikor kijöhetnek a szárazföldre, hogy segítsenek, játsszanak, meséljenek — mert itt nincsenek határok, csak egyensúly.

A part mentén dámszarvasok lépdelnek. Mozgásuk olyan halk, hogy csak a bokrok árnyéka árulja el őket. Nyakukban harangok, de azok csak akkor szólnak, ha valóban figyelni kell.

Az erdő mélyén oroszlánok heverésznek, de mindegyik fején virágkoszorú. Aki melléjük ül, megérzi, hogy nincs veszély – csak erő, ami pihenni tanult.

Egy medve faházat épít a tóparton. Mikor megkérdezik, minek, hiszen van barlangja, csak annyit mond: – Építeni jó. Újrakezdeni még jobb.

A domboldalon sétáló ágyak bólogatnak, ha valaki elfáradt, rájuk dőlhet. Van köztük pár, aki altatót is énekel.

A mező fölött repülő rajzok keringenek. Ezek olyan papírlapok, amik meg akarnak születni. Ha valaki megsimogatja őket, történetté válnak.

A házak tetején éneklő kémények dalolnak. Minden kémény más hangon, de valahogy mégis összeillenek.

És az erdő szélén autó formájú farkasok gurulnak. Van, amelyik versenyezni hív, más csak melletted gurul, ha nem akarsz egyedül sétálni.

A gyerekek és társaik most beszélgetni kezdenek az állatokkal.

– Miért nem mentek el? – kérdezi Eli egy delfinszerű lénytől. – Mert itt tudjuk, meddig tartunk – válaszolja. – És ez jó. Biztonságos és mégis határtalan.

– Miért nem egyfolytában repülsz? – kérdezi Evi a főnixet. – Mert ha mindig repülnék, nem tudnám, hol van a föld. És a szabadság ott kezdődik, ahol tudod, hová térsz vissza.

Edo leül egy medve mellé. – Mi a legfontosabb itt?

– Az, hogy mindenki tudja, mitől fél – és azt is, mitől nem kell. És ha valaki elfelejti, szólunk neki. Nem parancsolunk – csak emlékeztetünk.

A nap lassan lebukik a domb mögé. A gyerekek a főnixszel együtt körbenéznek.

Ez egy kert. Egy világ. Egy tükör.

És amit ma tanultak, az ez:

A szabadság nem az, ha mindent lehet.
Hanem ha tudod, mi az, ami jó neked és másnak is.
És amikor ezt együtt megtaláljátok — az a biztonságos szabadság.