Mikor Tündér meglátogatott


https://webshop.meskete.hu
  • 2023.
    jan
  • 22

A Négy Évszak Erdejének négy tündére volt, minden évszakra jutott egy. 
A Nyár Tündére volt a legsugárzóbb, aki úgy ontotta magából a fényt, mint egy szentjánosbogár, ami nappalra is égve felejtette magát. Állandóan nyüzsgött, mindig ment valahová, m...

Kép forrása: pixabay.com

A Négy Évszak Erdejének négy tündére volt, minden évszakra jutott egy. 

A Nyár Tündére volt a legsugárzóbb, aki úgy ontotta magából a fényt, mint egy szentjánosbogár, ami nappalra is égve felejtette magát. Állandóan nyüzsgött, mindig ment valahová, mindig akadt valahol éretlen gyümölcs, amit meg kellett simogatnia, megriadt őz, akinek énekelnie kellett halkan búgó, békés szonetteket, egy-egy madárfióka, aki kiesett fészkéből, és vissza kellett tenni helyére. Emiatt persze sokszor elfáradt, és alig-alig világított estére, testvérei nagy bosszúságára. „Már megint gyertyát kell gyújtani!”, mondogatták olyankor. Mást nem mondtak, mert ugyanolyan szenvedéllyel szerették az erdőt, és őket is alig lehetett hazacibálni alkonyatra.

Nyár Tündére imádta a zenét. Főleg a szimfóniákat, amiket ő maga komponált, és vezényelt is le, hatalmas lelkesedéssel, és átéléssel. Azokon a reggeleken, mikor a fény kirobbanó erővel sugárzott belőle, kedvenc nyírfaligetébe repült, és a fák előtt felemelte a varázspálcáját. Akkor elárasztotta az erdőt a csend. Elhallgattak a madarak mind, kivéve a verebeket, tudjuk, miféle szószátyár, szemtelen népség azok. Majd ez a csend lassan elkezdett feltelni várakozással, és hamarosan könnyű libegésbe kezdett a tündér varázspálcája. Jött a szél, és finoman megszólaltatta a remegő nyírfaleveleket. A zúgást lassú és mély, ritmikus brummogás ütemezte be, az ősz elején néha szarvasbőgés is, amire a harkály felelt sebesen, koppanósan.  Aztán szólalt meg sorra az összes madár, a rigók, kékszajkók, a cinege, a csúszkák, a meggyvágó, a borz, még a bagoly is felkelt, és becsatlakozott, éneküket pedig végül a csalogány szólóéneke tetőzte be. A Nyár Tündére pedig lehunyt szemmel ringatta magát az erdei szimfónia sorai között, és mire véget ért dallamos utazása, addigra fényével beérlelte az összes gyümölcsöt a környéken. 

 Néha rossz napja volt, akkor titokban lyukat ütött egy-egy almán, és kukacokat költöztetett bele. Ez persze titok, csak én tudom róla. Azt meg mindenki tudja, hogyha elkapta a hiszti valami miatt, akkor jöttek a nyári zivatarok, és a jégeső. Azokon a napokon inkább haza se ment estére, nem tudott olyankor a testvérei szemébe nézni. Aztán persze rendet rakott az erdőben, begyógyította a jég okozta sebeket a fákon, visszaillesztette az lehullott faleveleket, ölébe vette a megijedt madarakat, és mindent napsugárszín fényébe burkolt, amitől is hamarosan újra visszatért az öröm minden fészekbe, és a fák közé. Az élet tovább nyüzsgött, A Nyár Tündére pedig, mint egy arany kígyópásztor, suhant ide-oda, végezte a dolgát, és néha közben kitalált egy-egy szimfóniát, újabban bükkfalevél-zúgásra, cinege szólóval. 

Az Ősz Tündére inkább költő volt, melankóliára hajlamos, lassú, és bánatosan lusta. Ha eljött az ideje, egyesével színezte be a faleveleket varázspálcájával, és közben olyan kis verseket költött-mondogatott, mint ez:

Én vagyok a bánat,

mely most rád árad.

Vagy ilyet:

Elmész, én is elmegyek már,

de színed szívemben tovább foszforeszkál.

Miközben ezeket mondogatta, egész fákat festett be az ősz pompás színeivel, és ha néha-néha felrepült, és megnézte, jól végzi-e a dolgát, rögtön sírva fakadt a gyönyörűségtől, könnyei árasztották a csendes, békés októberi esőket. Később, mikor kitelt varázspálcájából a színpaletta, és minden elnyerte végleges ősz-színét, szárnyra kelt a maga lusta módján, hogy a levelekkel betakarja az erdő alját, nehogy hideg nővére, a Tél Tündére megfagyassza azt. Ha néha-néha elfogta a buzgóság, még azt is megtette, hogy szépen kitakarította a medvék téli szállásául szolgáló barlangot, és friss avarral borította, arra pedig mindenféle erdei bogyókat szórt, eleségül. Mégis, legjobban azt szerette, ha főzött egy jó nagy bögre fahéjas-gyömbéres teát, felrepült a legmagasabb fa tetejére, ott leült egy kis ágra, és heves semmittevés közepette teázgatott, elégedetten színpompás munkájával. 

Egészen addig, míg fel nem ébredt testvére, a Tél Tündére, aki igen nyűgös szokott lenni felkelés után, és ezt egy-egy hideg szélrohammal, és hajnali faggyal hozta mindenki tudtára; akkor ért véget Ősz Tündérének a színekben való gyönyörködése.

Szerintem érthető Tél Tündérének morcos ébredése. Mert minden egyes alkalommal szembesült azzal, hogy testvérei hűtőszekrénynek használták a szobáját, amíg aludt. Ott tárolták a joghurtokat, a felbontott májkrémet, és a sokféle süteményt, amit imádtak. 

- Májkrém!!! - süvöltötte, és még ki se dugta a lábát a takaró alól. Puff, már le is fagytak a fent maradt levelek a fákról.  Ezekben a pillanatokban még az is megfordult a fejében, hogy testvéreiből jégkockát csinál, ugyanis szörnyen utálta a májkrémet.

- Joghurt?! - ezt kicsit csendesebben kiabálta, mert közben rájött, hogy éhes, a joghurt a hasába került, és abban is biztos lehetsz, hogy holnap reggelre megjön a fagy.

- Sütemények!- ez már az elsősorban édesszájú gyomrának felkiáltása volt, és minekutána a Tél Tündére befalta a sütiket, ki is fújt mogorvasága.

(Kedves kicsi és nagy gyerekek! Itt jegyezném meg, hogy bárki bármit mondott nektek a reggeli sütievésről, szinte biztos, hogy hazudott! A reggeli sütievés a világ egyik legjobb dolga, és rendkívül egészséges is! Csak a pékeknek erős befolyásuk volt annak idején a dolgok rendjére, ezért alakult úgy, hogy dobostorta helyett zsemlét reggelizünk. A szülők erős ellenállásáról ne is beszéljünk. Pedig egy szelet csokitorta reggeli ébredés után az örömteli napkezdés netovábbja, főleg, ha utána társul mellé egy csokis csók is. Persze az kizárólag felnőtt gyerekeknek!)

Tél Tündére aztán felöltötte türkizkék jégruháját, útra kelt, és vitte magával az összesüteményezett, leporcukrozott takaróját, hogy hideg, de szelíd álomba vonja vele az erdőt. Befagyasztotta a patakot is itt-ott, hogy tudjon hol korcsolyázni.  Nagy bánata volt ez ügyben, hogy testvéreit nem hívhatta magával, ennek elsősorban Nyár Tündére volt az oka. Fényének melegsége pillanatok alatt megolvasztotta a jeget, és a vége mindig ugyanaz lett: csuromvizes szárítkozás a kemence mellett. Így Tél Tündére egyedül szokott korcsolyázni, néha az arra kódorgó őzek figyelmétől kísérve. Elmondható, hogy a testvérei közül ő volt a legmagányosabb, mert a többiek közül senki sem szerette a hideget, és emiatt nem is volt különösebben kíváncsi arra, a hideg milyen szépségeket rejt. Pedig számukra is rejtett, minden téli napon, ugyanis a Tél Tündérének egyik kedvenc foglalatossága volt hajnalonként jégvirágokat hajtatni az ablakokra. Buja kristálykertek ragyogtak fel reggelről-reggelre a nap első kusza sugaraitól, majd ugyanattól végül oda is vesztek, de ez sose vette el a Tél Tündére kedvét, főként, mikor látta testvérei ámuldozó, és örömteli arcát bent a házuk melegében. Majd, mikor ezzel betelt, boldogan repült korcsolyázni, és hívogatni az égből újabb és újabb hópelyheket, hogy vastagítsák az erdőt borító fehér takaróját. Néha félresikerült valami, például a fenekére huppant - mert túl lelkesen, de annál ügyetlenebbül korcsolyázott-, akkor mérgét heves hóviharokba engedte ki, vagy száraz, de dermesztő hideget bocsátott mindenre. Olyankor azt mondta magáról: Én vagyok a Jégkirálynő! Méltóságteljesen, erősen kihúzva magát vonult keresztül az erdőn. Majd rögtön el is mosolyodott, mert tudta, hogy ez nem igaz, neki van szíve, és hiába ő a Tél Tündére, az ő szíve ettől még meleg, és néha annyira, de annyira, hogy boldog mosolygása felolvasztott maga körül mindent már február végére. 

Alig várta ezt a meghitt pillanatot kistestvére, a Tavasz Tündére, aki azonmód elő is bújt rejtekéből, és ezüst pálcáját ide-oda lengetve kipattintotta a rügyeket a fákon, cserjéken, hóvirág-csalogató dúdolással zúgta keresztül az erdőt, és közben szárnyairól vidám permet lengedezett mindenfelé. Ennek hatása az a belső bizsergés, amit érzel tavasszal, a kifakadni készülő élet első, erőteljes dallama.

Tavasz Tündére volt ez a dal. Léptei nyomán virágok fakadtak. Ruháit szebbnél szebb virágok szirmaiból varrta össze, pókhálócérnával. Szőke hajából ugyanúgy előbukkant a fény, ahogy nővéréből, Nyár Tündéréből. Melengető derűjétől már márciusban nyújtózkodni kezdtek a fák, gyöngyöző rügyeik hirdették mindenkinek a hírt: szabad az élet! Erre a hírre megmozdult az egész erdő apraja-nagyja, és engedelmeskedve ennek a nagy belső törvénynek, sokasodtak és szaporodtak.  Virágok milliói várták kitárt szirmaikkal a méheket és a szelet; a madarak fészkei megteltek tojásokkal, apró őzgidák várták szájukkal az anyatejet.  Tavasz Tündére pedig az élet eme ezernyi apró nyüzsgésében fürdőzött jóízűen, apró varázspálcájával csak néha-néha közbeavatkozva, azt is csak azért, hogy a rend megmaradjon.  Neki ez volt a művészete, ez a folyamatosan változó és éber jelenléte a létezés elemi sodrában, ahol virágok folyójában úszik keresztül az erdőn, és ahol méhek megnyugtató zümmögésénél hajtja le pihenésre a fejét.  

Aztán egy napon jött a mohóság, és elvitt mindent magával, így most a Tavasz Tündére- apró és egyedüli túlélőként- itt sétál a vállamon, és látom rajta, hogy kitörni készül belőle a fájdalom. Onnan látni, hogy a szeme sarkából induló ránc először elmélyül, és csillogni kezd, mintegy utat törve a kifelé készülődő könnyeknek. Régen én ezt hisztinek gondoltam, és mint olyat, azt hittem, félre tudom terelni. 

Ez mindig úgy kezdődik, hogy a vállamon sétafikál, amíg el nem fárad. Akkor lesepergeti a földre a számtalan, és színpompás virághalmot, amit odalépegetett, és azt mondja:

- Tudod, nekem voltak szárnyaim!

- Tudom. - mondom erre én, és már megtanultam, hogy többet ne mondjak. 

Egyszer mondtam, még annyit: - Most is vannak!

- Igen, már vannak, de… - válaszolta, közben elakadt a szava, mert rájött, hogy félre akarom vezetni, most épp nem akarom hallani, amit, ezért kisiklatom a kezdődő hisztijét, vagyis amit én annak gondolok. Nem szép dolog ez, tudom, de sose állítottam, hogy tökéletes vagyok. Néha nem tudom más fájdalmát elhordozni, megérteni, ez van. Tavasz Tündére pedig ezt pontosan így fejezte ki, akkor, mikor egyszer többet mondtam a kelleténél:

- Hogy te mekkora egy majom vagy!

Majd mérgében egy igen csak szúrósra tervezett csipkebokrot varázsolt körém, és még a pálcáját sem használta közben. Azt hiszem, senki emberfia nem mondana más, mint amit várnak tőle, ha hirtelen egy csipkebokor közepében találja magát, ezt már biztosan állíthatom. 

Akkor még próbálkozásképp azt mondtam:

- Kezdjük elölről! – majd megkíséreltem a tenyerembe venni. De ő felrepült onnan, mérgesen, csipkebokortüskésen, körbezúgta a szobám, és így válaszolt:

- Most utállak! Majd picit később. – és láttam, hogy mielőtt nagy dühösen kirepült volna az ablakon, egy kicsit elmosolyogta magát, de lehet, hogy az elégedettség miatt volt ott a szája sarkán, mert igencsak szép lett az a csipkebokor.

Szerintem amúgy az apró ezüst varázspálcája csak dísz, amolyan hókuszpókusz-kellék. Úgy vélem, egy igazi tündérnek nincs szüksége semmiféle segédeszközre holmi abrakadabrához, nem azon múlik. Persze próbáltam már kiszedni belőle az igazságot ezt illetően, olyankor csak sejtelmesen mosolyog, és azt kérdi:

- Nem mindegy?

Nem lehet vitázni vele, mindenesetre megtanultam tőle picit jobban figyelni, és azóta nem szeretem a bicskét. Vagyis, nem annyira.

Szóval most ott tartunk, hogy a vállamon sétafikál, és már csupa virág minden. 

- Tudod, nekem voltak régen szárnyaim. – mondja. 

- Tudom.

- Testvéreim is. – mondja, lesepri a virágokat, és leül. Úgy, mint akit valami váratlan súly hirtelen földre ültet. 

- Erdőm is. – mondja, és már sír. Nem folytatja, nincs miért. Csak a könnyek jönnek szakadatlan, hogy elvigyék jó messzire a felsajdult seb fájdalmát. Később, mikor enyhül a zokogás, azért odasúgom neki:

- Aztán jött János…

Igen, súgja csendesen erre a Tavasz Tündére. Aztán jött János, megmelegítette a hátát, és mire elvette a kezét, új, és még gyönyörűbb szárnyai lettek Tündérnek. De János előtt még a mohóság jött, mert tudod, ilyen ez a mohóság. Jön. Nem úgy jön, ahogy a babák, puha illattal, az Édes Babamezőkről, de nem ám. Viszont mindig jön, amikor hagyunk neki egy kis teret, az meg épp elég.

 Van, hogy csak úgy jön, és nem csinál semmit. Ez a ritkábbik eset, inkább az van, hogy jön, aztán elvisz mindent, amit csak tud. Amit elvitt, felfalja, és csak még éhesebb lesz tőle. Nem ismeri azt, hogy elég, sőt, az elég a legnagyobb ellensége. Olyan, mint a kisgömböc, ami mindent felfal, amíg ki nem pukkasztják; csakhogy a mohóságot, ha kipukkasztod, megfertőz maga körül is mindent, amíg minden mohósággá nem változik. 

Egy nap aztán a mohóság megéhezett, és fogait szépen kifente a Négy Évszak Erdejére. Ez ellen senki nem tehetett semmit, főként nem az erdő lakói, akik addig azt sem tudták, létezik mohóság. Ők akkor csak a belőle áradó sötétséggel találkoztak, és el is vesztették azonnal a csatát. Az erdő, és minden lakója a mohóság martalékává lett, kivéve Tavasz Tündérét. Ő valami csudamód túlélte, bár a szárnyai leégtek, és lelkében mérhetetlen sebeket ejtett a pusztulás. Nővérei mind odavesztek. A Nyár Tündére meghasadt szívvel hullott alá a lombok magasából, mikor a fák furcsa csattogások és elborzasztó recsegések közepette dőltek el. Másik két testvérét pedig a mohóság szörnyű csámcsogása nyelte el, ahogy az állatokat és növényeket mind. 

Tündér pedig ott maradt egyes-egyedül, nagyon szörnyen egyedül, a felégetett és kifosztott pusztaságban, ahol valaha a Négy Évszak Erdeje állt, és ment egy picit előre a hamuban, meg picit hátra, és kicsit jobbra, és kicsit balra is, míg a talpai alatt össze nem gyűlt annyi virág, hogy lefekhetett rájuk, és amikor lefeküdt, újra és újra álomba zokogta magát. Álmában legalább mindent kitöltött az élet. Szeme sarkából pedig elindult egy új, és szomorkás ránc, ami elmélyül, és csillogni kezd sírás előtt. Rejtély, hogy az élet szerszámosládájában hogy kaphat helyet olyan véső, ami ilyen ráncokat farag, én ezt nem is tudom megfejteni. 

Bartos Adrián, meseíró

Ezt a mesét írta: Bartos Adrián meseíró

Egy ideje írogatok. Verset jódarabig, majd mesére váltottam. :)


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!