Parány és Csúszmász - A haslábficam

Parány és Csúszmász - A haslábficam.

Parány, a manólány zöld rét közepében, öreg tölgyfa odvában éldegélt kis csigájával, Csúszmásszal. Legjobb barátja, Pöttöm, a közeli hárs lakója volt.

A két jó barát gyakran járta együtt az erdőt és a mezőt. Mindenki szerette őket, mert jól bántak mind a növényekkel, mind az állatokkal. Különösen Parány, aki ha sérült bogárkát talált, rögtön gondjaiba vette, ha letört virágszálat látott, varázskönnyeivel megöntözgette.

Egy szép, tavaszi napon Pöttöm vidáman kopogtatott be Parány ajtaján, az ajtót azonban egy szomorú szemű manólány nyitotta ki.

– Mi a baj, Parány?

– Nem indulhatunk a csigafutamon, pedig annyira készültünk rá! Csúszmász olyan gyors volt, akár a szélvész, de aztán...

– Mi történt? – nézett Pöttöm a kis csigára, aki aprócska ágyikójában feküdt.

– Haslábficam – sóhajtott fel a manólány.

– Ó, de sajnálom! Segíthetek valamiben? – kérdezte, de Parány csak a fejét ingatta.

– Nem tudsz. De azért köszönöm!

Ezzel becsukta az ajtót.

– Hogyan deríthetném jókedvre? – töprengett magában Pöttöm. – Legjobb lesz, ha megkérdem a többieket, hátha együtt kisütünk valamit.

Először a manólányokhoz készült.

Pindúr, Picúr és Pirinyó éppen egy padon üldögéltek, amikor Pöttöm megérkezett.

– Szervusz Pöttöm! Mi járatban vagy? – kérdezte Pirinyó.

– Szervusztok! Éppen benneteket kereslek. Parány szomorú, mert Csúszmásszal nem indulhatnak a csigafutamon. Szeretném jókedvre deríteni valahogy.

– Pompás ötlet! Mi is csatlakozunk! – lelkendeztek a manólányok, és szaladtak is a rétre, hogy összegyűjtsék Parány és Csúszmász kedvenc csemegéit. Pindúr gombát szedett kis kosarába, Picúr illatos virágot, Pirinyó pedig szamócát, és már vitték is Parány házikójába.

– Csak nekem nem jut eszembe semmi – szomorkodott Pöttöm, és leült az üresen maradt padra.

– Hát te mit búslakodsz itt? – kérdezte egy egérke.

– Parány szomorú, mert Csúszmásszal nem indulhatnak a csigafutamon. Szeretnék neki örömet szerezni, de nem tudom, hogyan.

– Mi sem egyszerűbb ennél! – kiáltott fel az egérke. – Hívom is a testvérkéimet.

Ezzel elszaladt, és kilencedmagával tért vissza. Szépen körbeálltak Parány ablaka alatt, és énekelni kezdtek. Vidám daluk hallatán még a napraforgó is mosolyra fakadt.

– No lám, mindenki tudja, mivel kedveskedjen Paránynak, csak én nem – búsult tovább a manófiú.

– Hát te meg miért lógatod itt az orrod? – kérdezte a katicabogár.

– Parány szomorú, mert Csúszmásszal nem indulhatnak a csigafutamon. Szeretném valahogy felvidítani, de nem jut eszembe semmi.

– Megvan! Építsünk egy körhintát Paránynak és Csúszmásznak. Bár a futamon nem indulhatnak, mégis olyan gyorsan száguldhatnak rajta, akár a szélvész.

– Nagyszerű ötlet! – örvendezett Pöttöm.

Nekiláttak. Gombából készült a körhinta törzse, pöttyös kalapjáról lógtak le az indából és deszkából készült hinták.

Parány ölbe vette Csúszmászt, úgy ültek a körhintába. Egész álló nap járt a forgó alkalmatosság, hogy erdő-mező kis lakói mind kipróbálhassák. Boldog nevetés hangja szállt a rét fölött, nem akadt már senki, aki szomorkodott volna.

És mire eljött a következő tavasz, Csúszmász is ott feszített a csigafutam büszke versenyzői között, Parány legnagyobb örömére.