Zénó, az orrszarvúbogár

Zénó, az orrszarvúbogár.

Nagy volt a nyüzsgés a tanév első napján a rovarsuliban. Minden kis ízeltlábú izgatottan várta, vajon melyik osztályba kerül majd. A rovarmamák nyugtalanul tördelték szárnyaikat, összetett szemüket folyton izgő-mozgó csemetéiken tartva.

A futrinkák futkároztak, a cserebogarak helyet cseréltek, a szöcskék szökdécseltek, miközben Rózsabogár tanár néni próbált rendet tartani közöttük.

– Bogárkáim, ide hozzám! Akinek nincs kitinpáncélja, Sáska tanár bácsinál jelentkezzen!

 – Jaj, de nagyra vannak azzal a kitinpáncéllal! – jegyezte meg a szitakötő. – Remélem, jól döntöttünk! A zengőlégy ódákat zengett a Selymesréti Rovariskoláról.

A darázsderekára büszke darázsné asszonyság gőgösen nézett rá, ám válaszra sem méltatta.

Egy csöppnyi katica tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, harmadikra, negyedikre, ötödikre, hatodikra. Zavartan ismételgette magában a mondókát, amit még lárva korában a mamája dúdolgatott neki esténként:

– Nem minden rovar... de minden bogár... nem minden... Mamaaa! Hogy is volt?

– Nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar. Hiszen tudod, hogy mi katicabogarak vagyunk! Tehát melyik sorba kell állnod?

– Rózsabogár nénihez.

– Jól mondod, aranyom! Menj szépen!

Amikor lassacskán minden nebuló a megfelelő helyre került, a szülők elbúcsúztak csemetéiktől, és kezdődhetett az első tanóra. Már csak Zénó, az orrszarvúbogár toporgott egyhelyben. Senkit sem látott, aki egy kicsit is hasonlított volna rá.

– Odanézzetek! Hát az meg miféle szerzet? – rikkantotta Kolos, a poloska.

– Gyere csak ide, hadd akasszam a táskámat a szarvadra! – kiáltotta Hugó, a hőscincér, majd hangos hahotázásban tört ki. Mindenki vele nevetett. Hugóval aztán senki sem merte összeakasztani a csáprágóját.

A lármára felfigyelt Rózsabogár néni is.

– Mi folyik itt? – vonta fel kérdőn csápjait. – És te, fiacskám, miért nem álltál be a sorba?

Zénó szomorúan hajtotta le busa fejét.

– Nem tudja, hová tartozik – kotnyeleskedett a katica.

– Szerintem a szavannákra – jegyezte meg a közönséges ganajtúró, kinek rokonai Afrikában éltek.

Erre aztán megint kitört a vihogás.

– Ejnye, gyerekek! Nem szép dolog kinevetni a másikat! – dorgálta meg a nebulókat a tanár néni, majd Zénóhoz fordult. – Mutasd csak a szárnyaidat, fiacskám!

Az orrszarvúbogár felnyitotta szárnyfedőit.

– Látod? Felül kemény fedőszárny, alatta hártyás repülőszárny. Te is a bogarak közé tartozol.

– Legalábbis a bogarasok közé – súgta oda a hőscincér a poloskának.

Amikor végre Zénó is elfoglalta a helyét, Rózsabogár néni megkezdte a tanítást.

– Első lecke: Természetes és nem természetes ellenségeink. Tessék kérem jegyzetelni!

És a tanár néni csak sorolta-sorolta a különböző madarak és emlősök fajtáit, melyek étlapján gyakori vendégek a rovarok. Néhányan szorgalmasan körmöltek, de a tanulók többsége hamar megunta az előadást. Akadtak, akik pedig egészen mással voltak elfoglalva. Hugó és Kolos leginkább azzal, hogy apró galacsinokkal dobálják az előttük ülőket. Akkor sem jegyzeteltek, amikor Rózsabogár néni az emberekről kezdett mesélni, akik hatalmas méretük okán gyakran sodorják veszélybe a rovarokat.

Végre megszólalt a csengő! A nebulók elözönlették a rétet. Néhány bogár, aki odafigyelt a tanár néni szavaira, körülnézett, mielőtt kiröppent vagy kigyalogolt volna a nyílt mezőre, a többiek azonban belevetették magukat a mókába. A hőscincér és a poloska azon versengtek, hogy ki tud magasabbra mászni a fűszálak tetején. A többiek figyelmeztetésére fittyet hányva még azzal sem törődtek, amikor gyerekek jelentek meg a réten.

Zénó, az orrszarvúbogár egy kidőlt, korhadt tölgyfa árnyékában hűsölt, amikor hangos jajveszékelésre lett figyelmes. Gondolkodás nélkül szárnyat bontott, és igaz, kissé lomhán, de egyenesen a hang irányába repült. A réten egy nagy méretű, átlátszó búra állt, körülötte osztálytársai röpködtek, szaladgáltak izgatottan, ki-ki a maga módján. Az orrszarvúbogár leereszkedett közéjük.

– Hát itt meg mi történt? – kérdezte csendesen.

– Jaj, nagy a baj! – sopánkodott a katica. – Emberkölykök érkeztek a rétünkre, elfogták és üvegbe zárták Hugót és Kolost.

– Láttam már ilyet – nyelt nagyot a ganajtúró. – Ezek bogarakat gyűjtenek, hogy dobozba zárhassanak, gombostűre tűzhessenek minket!

A lepkék és a törékenyebb rovarok riadtan odébb szálltak, nehogy ők legyenek a következők.

– Engedjetek közelebb! – kérte Zénó, majd lassan körbejárta a befőttes üveget, melyet szájjal lefelé helyeztek a poloskára és a hőscincérre. Az orrszarvúbogár, bár ezt nem sokan tudják róla, az állatvilág valódi súlyemelőbajnoka. Zénó sem volt különb. Nekiveselkedett, szarvával megemelte az üveg alját, majd addig, de addig tolta, míg fel nem borult. A két rosszcsont alig hitte, hogy kiszabadult. Nem győztek hálálkodni az orrszarvúbogárnak.

– Megmentettél minket, pedig csúnyán bántunk veled – szólalt meg bűnbánóan Hugó.

– Kinevettünk téged, végül mi váltunk nevetségessé – ismerte el Kolos is.

– Bocsáss meg nekünk! – kérték mindketten.

– Megbocsátok. De most jobb lesz, ha eltűnünk innen – felelte Zénó.

Ebben a többiek is egyetértettek, és szépen visszaszállingóztak a rovarsuliba. Így esett, hogy az orrszarvúbogár nagy tiszteletre tett szert a rovarok között, a csúfolódók pedig megfogadták, hogy ezentúl nem ítélnek elsőre, és sosem bántják többé azt, aki más, mint ők.

Nem tudhatjuk, kiben milyen kincs rejtőzik. Ahogy az orrszarvúbogárban ott volt az erő, benned is van valami, ami másból hiányzik. Így kerek a világ.