Pék Peti

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Petinek hívtak. Peti minden hétvégét Lulu mamánál töltött. Lulu mama nagy volt és puha, mindig virágmintás ruhákban járt és vanília illata volt. Peti nagyon szeretett nála lenni. Minden szombaton együtt sütötték a finomabbnál-finomabb süteményeket: pitét, kekszet, krémest, levelest, kuglófot, kiflit – mindent, amit csak szem-száj megkíván. Lulu mama mindig vidám volt, és sosem kiabált. Amikor Peti ügyetlenül törte fel a tojást, és a sárgája a csempén landolt, csak nevetett, majd hangosan füttyentett, és Bozont kutya perceken belül a konyhában termett és kötelességtudóan felnyalta a tojást a csempéről. Ilyenkor mindig ott maradt még egy ideig, abban reménykedve, hátha lesz még felnyalnivaló dolga. De Peti általában másodjára már sokkal óvatosabban végezte a műveletet, és Lulu mama mindig elmondta, mennyire büszke rá, hogy ilyen ügyes és segítőkész unokája van.

- Te bizonyára pék leszel, ha nagy leszel, Petikém. Hisz olyan ügyesen bánsz a tésztával! – mondogatta gyakran Lulu mama.

Amikor együtt sütöttek valamit, Lulu mama mindig csupa liszt volt. Lisztes volt a ruhája ujja, a köténye, liszt volt a holmokán, és még az orra hegyén is, és lisztes volt minden körülöttük – a konyhapult, a függöny, az ablakon beszűrődő fénycsóvákon keresztül látszott, ahogy táncra perdül a levegőben a liszt a porszemekkel; lisztes volt a csempe és a járólap, és néha a járólapon heverő Bozont kutya is. Peti nagyon szerette, amikor mindent beborított ez a fehér csodapor, amiből annyi finomságot lehetett készíteni. A télre emlékeztette, a hóesésre és a karácsonyi készületekre. Lulu mamánál minden szombat egy kicsit karácsony-hangulatú volt.

Teltek az évek, és Peti valami aggasztó dologra lett figyelmes: hiába mosta le a lisztet Lulu mama az arcáról és a kezéről, a bőre hófehér maradt. És hiába volt mókás Bozont tojáslefetyelése, mama egyre halkabban bírt csak nevetni. A szemein látszott ugyan, hogy továbbra is ugyanolyan jól szórakozik, de a hangja el-elcsuklott a nagy nevetésben. És egy későőszi, hideg napon, amikor Petinek almáspite sütéshez lett volna kedve, megtörtént az, ami eddig még soha. Lulu mama nemet mondott a sütésre. Azt mondta, nem bír. Csak feküdt a heverőn, meleg plédbe bugyolálva, és az arca lisztfehér volt, pedig napok óta nem járt a konyhán.

Nemsokára Lulu mama elköltözött a Jóistenhez. Aznap sűrű hóvihar ereszkedett a világra. Úgy tűnt, nem is havazik, hanem Lulu mama szitálja a lisztet, vagy a porcukrot a hókiflire.

Petinek nagyon hiányzott a mamája. Szülei mindent megtettek azért, hogy megvígasztalják, de sehogy sem tudtak a kedvében járni. Jött a Mikulás, és eljött Peti szülinapja is. Sok szép ajándékot kapott, de egyik sem tudta igazán felvidítani.

Közeledett a Karácsony. Peti egy nap arra jött be a konyhába, hogy anyukája valami süteményt készít.

- Szeretnél segíteni?

- Igen. Mit csinálsz?

- Zserbót – mondta anya, - olyat, mint amilyet a mama csinált minden karácsonykor.

Peti szeméből kicsordult egy könnycsepp. Anyukája puha pulóvere ujjával törölte le, ami lisztes volt, mint a mamáé szokott lenni. És Peti arca is lisztes lett. Valamilyen megmagyarázhatatlan melegséget érzett belül, és szája akaratlanul is mosolyra görbült. Kinn ismét sűrűn havazni kezdett.

- Na gyere, tűrd fel a ruhád ujjá, kicsi Pék Peti, és hozd ide a vajat.

És Petiből később valóban pék lett. De nem csak azért, mert olyan jól bánt a tésztával, hanem azért, mert minden egyes alkalommal, amikor lisztes lett a keze, Lulu mama mosolygó, büszke tekintetét érezte magán.