Piszke

Piszke.

A természet mélyen aludta téli álmát. Az éjszaka leple alatt érkező felhők vékony réteg havat szitáltak a tájra, mintha csak éppen meghintették volna porcukorral. Hideg volt eddig is, de végre a kis fehérség ünnepi hangulatot hozott a december végi reggelhez, bár az erdő lakói mit sem sejtettek ünnepről, feldíszített karácsonyfáról, diós bejgliről és egy Kisdedről, aki nagyon régen született és tőle várta a világ a soha megérkezni nem akaró békét.

Az erdő lakói az erdőben szerették tudni a fenyőket, amikre semmilyen más díszítés nem kellett a tobozokon és egy kis csillogó gyantán kívül. A diós bejgliről végképp nem hallottak, csak a dióról, ami értékes csemegének számított ezen a csillogóan fagyos reggelen, mind a madarak, mind a mókusok számára.

Csendes reggel volt. Itt a hegyekben amúgy sem sűrűn fordul elő nagy hangzavar. Kevesen járnak ide és szerencsére az a kevés ember is tiszteletben tartja a hegyet, az erdőt és annak minden lakóját.

A nap erőtlen sugarai besütöttek a meleg odúba, ahol Piszke, a kis mókus ébredezett. Bár még kissé fáradt volt, a szikrázó napsütés szinte húzta kifelé, új kalandok és persze valami friss harapnivaló után. Először csak az orrát dugta ki, hogy körbeszaglásszon, de a hideg olyat csípett rajta, hogy eltüsszentette magát, amin ő maga is meglepődött. De a pocak korgott, a téli eleség fogyóban volt, így nem volt választás, bizony ki kell menni körülnézni. Egy odúhoz közeli ágon leült és okos mókusszemeivel kémlelte az erdőt. Már megszokta az arra sétálókat. Kijönnek abból a nagy házból, tesznek egy kört a kertben és mennek is vissza. Csendesek, nem beszélnek, csak sétálnak némán. Rajtuk kívül szoktak még jönni más emberek is. Sokszor lehetett érezni rajtuk a szomorúságot és aggodalmat, de ha beértek a fák közé, mintha minden rossz érzés eltűnt volna belőlük. Mert bizony, az erdő képes gyógyítani, testet és lelket egyaránt.

Piszke érdeklődve nézte ezeket az embereket. Voltak köztük nagyobbak és kisebbek is. A kicsik általában szaladgáltak, nevetgéltek és ez Piszkének tetszett. Félig-meddig még maga is gyereknek számított, hiszen abban az évben látta meg a napvilágot, tavasszal. Szép vörös szőre csak úgy rikított a fekete szőrű mókusok között, de ezt nem bánta. Különlegesnek érezte magát és az is volt.

Az emberek sétálgatás közben diókat koccantottak egymáshoz, ami rögtön megütötte Piszke, sőt, a többi mókus fülét is. Bár meg kell hagyni, azt egyikük sem értette, hogy miért kell kocogtatni azokat a finom, ízletes diókat, ahelyett hogy csak letennék nekik és elmennének. Nem, az emberek kocogtattak, a tenyerükben tartották a diót és vártak. A mókusok furcsán néztek és bár éhesek voltak, eleinte nem mertek közelebb menni. Bár régóta együtt élnek békességben az emberekkel és megtanulták, hogy nem bántják őket, de ezek idegenek voltak. Nem azok, akiket nap mint nap látnak, így az ösztönük azt súgta, legyenek óvatosak. Lassan merészkedtek egyre lejjebb és lejjebb a fák törzsén, majd visszaszaladtak egy hirtelen mozdulatra vagy hangra. Az emberek többsége türelmesen várt, bár a kicsi emberek kevésbé tudtak nyugodtan várni, kiabáltak és szaladtak utánuk, ha meglátták őket. A nagyobb emberek ilyenkor halkan suttogtak nekik valamit, amitől megnyugodtak. Kis kezükbe véve az összetört dióbelet leguggoltak és csak vártak, szinte mozdulatlanul.

Piszke lassan leereszkedett az öreg fenyőfa törzsén és óvatosan egyre közelebb merészkedett a guggoló emberekhez.

- Anya, látod? Az egyik idejön! Pont erre! Milyen szép vörös szőre van!

- Látom Bogaram, de csak halkan, mert elijeszted. Ne mozogj, várj és ide fog jönni elvenni a diót, meglátod!

Piszkének tetszett a dicséret és maga a kis ember is, ahogy teljes szívéből mosolygott rá. Igen, a szívéből! Bár a kis mókus nem értette az emberek jelzéseit, de tisztán érezte azt a boldogságot, amit a kisfiú érzett, ahogy egyre közelebb merészkedett hozzá. Piszke körülnézett, majd gyorsan odaszaladt, kikapott egy darab diót a kisfiú kezéből és visszaszaladt vele a fára.

- Láttad, anya?? Láttad, apa?? Elvette a kezemből a diót! Oda mert jönni, és elvette! Nagyon hideg volt a mancsa, nem kellhet neki kesztyű?

A két nagyobb ember felnevetett.

- Nem, akármennyire is hihetetlen, ő így érzi jól magát, nem fázik.

- Ééén is, ééén is! - mondogatta egy másik emberke. Ő még kisebb volt és még hangosabb.

- Jól van Kincsem, várj egy kicsit. Gyere ide, az ölembe és próbálj meg nyugton maradni, különben nem jön ide a kis mókus. Nyisd ki a kis tenyered, így ni, had’ tegyem bele a diót. Hékás, ne te edd meg, hagyjunk valamit a mókusnak is.

Piszkének nagyon tetszett a kisebb emberke is. Leugrott a fa egyik alsóbb ágáról és figyelt, mielőtt közelebb merészkedett volna. Ekkor hirtelen valaki hátulról megszólalt.

- Csirr, csirr, engedj oda engem is mókus koma!

Azzal egy kis cinke odarepült a kisfiú kezébe és kivett egy darabka diót, majd elrepült. A kisfiú hangosan nevetett és ugrált örömében. Piszke egy kicsit bosszankodott, mert ő is szeretett volna még diót enni.

- Csitt, csett! - szólalt meg a csuszka, aki egy másik fenyő törzsén haladt lefelé egy etető irányába – Ne békétlenkedjetek! Az embereknél sok eleség van, mindenkinek jut bőven! Látjátok, nekem is tettek ki az etetőbe. Ott van náluk a zsák, abból jön az étel, csak várjatok türelmesen!

Azzal a csőrébe vett 3 szem napraforgómagot és elrepült.

Piszke valóban látta a zsákot, ami igencsak tele volt, így újra türelmesen várt. Az emberek újra leguggoltak, tenyerükből csak úgy potyogott le a sok finom falat. Most egy nagyobb embert nézett ki magának. Ő meg sem mozdult, csak hosszasan nézte Piszkét, aki egyre közelebb és közelebb merészkedett. Az ember egyre lejjebb eresztette a kezét, míg meg nem tudta támasztani a földön. Piszke odaszaladt, de most nem sietett úgy el, bogarászott a dió, mogyoró és mazsola között. Két mogyorót is betömött a kis pofazacskójába, egy diót pedig a mancsába fogva futott vissza a fára, egyenesen az odújához. A mogyorókat és a diót is gondosan elrendezte kis éléskamrájában.

A nap már erőtlenebbül sütött és az emberekből is egyre kevesebb sétált a fák között.

- Anyaaa, még ne menjünk, nem vagyok álmos!

- Látom Bogaram, azért ásítottál akkorát, hogy majd” bekaptad a fél erdőt. Nah gyertek, menjünk, fogunk még jönni a mókusokhoz, rendben? Biztos ők is lassan behúzódnak az odújukba, nagyon hideg van.

Bár Piszke nem értette, hogy mit beszélnek az emberek, de a hideget érezte és látta azt is, hogy a Nap már lefelé halad. Visszaugrált odújához, mely az öreg fenyő koronája alatt volt, a fa törzsében. Még egyszer végignézett az erdőn. A nagy ház ablakszemei meleg fényt árasztottak, ahogy egyre inkább sötétedett. A madarak is elcsendesedtek és átadták helyüket az erdő nagyobb vadjainak, akik alkonyattal jönnek elő, mikor már senki más nem jár a fák között. A bokrokban agancsok moccannak, a tölgyek tövét vaddisznók túrják hullott őszi makkok után kutatva, és a róka is most indul éjszakai portyára. Piszke megrázta magát, majd bebújt az odújába.

A nap utolsó sugarai végigszaladtak a havas tájon. A fagyos hópelyhek még utoljára megcsillantak, mielőtt végképp bebújtak volna az este sötét takarója alá.