Pók mese

Pók mese.

Üvegládikába zárva

ült magányosan pókanyó.

Álmodozott évek óta,

új pókháló volna jó.

De minek, hisz erre se légy,

se szúnyog nem repül.

Üvegládikámban csak

én ülök egyedül.

Gondom nincsen, de úgy hiányzik

egy kis gond, kis aggódás.

Vagy egy nyeszlett pókapóka,

egy igazi hálótárs.

Így tengette életét pókanyóka,

bánatosan, egyedül.

Míg egy viharos őszi napon

a szél a nyitott ablakon át befütyült.

Dőlt a láda, tört az üveg,

a mi hősünk szabad lett.

A gyerekszoba ablakából

a pókbörtön leesett.

Uccu neki, szedte lábát,

futott a gyerekszobán át.

Most vagy soha!

S az ajtó alatt átpréselte potrohát.

De csalódott. Kint zord,

viharos volt az éj.

Na, most legyél pókanyóka

igazán csak nagy legény.

Nem aggódhatott sokáig,

mert felkapta egy szélvihar.

Úgy gondolta szegény pók,

hogy őneki már vége van.

Süvítő szél vitte, vitte,

pörgette a fák között.

Míg egy sudár jegenyefa

ágai közt kikötött.

Szerencsétlen összetörve

ott feküdt egy faágon.

Bárcsak ottmaradtam volna

a jó meleg szobában.

Ekkor egy hang szólt,

ne aggódjál, virágom.

Ha a társam leszel nékem,

osztozunk a faágon.

Még hogy én osztozkodjam?

Ki vagy te, hogy ezt gondolod? -

Pók Pál, tiszteletedre,

a legnagyobb hódolód.

Pókanyóka szeme rebbent.

Itt van, mire vágytam én.

Szőröstül és potrohostul

egy igazi vőlegény.

Minden vágyad teljesítem,

kész már az új pókháló.

S azon nyomban beköltözött

pókanyó és pókapó.