Turkász Úr a barátom.

Turkász Úr a barátom..

Volt egyszer egy fura fickó, hosszú lábakkal, nagy, koszos, lapát tenyereivel minden reggel az iskolám melletti kukában kotorászott.

Hosszú, sovány nyakán csak úgy le s föl mozgott az ádámcsutkája.Azt a pár szál haját, ami még meg volt, a hideg novemberi szél mókásan fújta ide - oda. Mindig fura bűz lengte körül, mert a kukákat turkálta és néha kivette azt, amit mások elhajítottak. Ezért neveztem el őt Turkász úrnak, aki nem volt egy bizalomgerjesztő látvány.De tudomásul vettük, hogy Turkász úr, a mi iskolánk környékének a részévé vált.Iskola után, mert szép napsütéses idő volt leültem a parkba, hogy megegyem a megmaradt tízóraimat. Hát mellém szegődött Turkálsz úr. No, nekem elment a kedvem az evéstől. Olyan büdös volt és annyira éhes szemekkel nézte a kezemben lévő szendvics maradékot, hogy azonnal abba hagytam az evést.Legszívesebben elszaladtam volna, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy -tetszik kérni az ételt? Halvány mosoly suhant át az arcán és nyúlt a szendvicsemért. Foghíjas szájával olyan élvezettel ette azt a kis falatot, mint ha az legalább is egy királyi lakoma lett volna. Miután lenyelte az utolsó morzsát, ismét halvány mosollyal köszönés nélkül távozott. Na, gondoltam ezen is túl vagyunk, és elindultam haza.Másnap mikor iskolába mentem láttam, hogy Turkász úr messziről integet. Hát biztos, hogy nem fogom neki adni ma is az uzsonnámat, és sietős léptekkel bementem a kapun. Kicsöngetés után, a barátaimmal megint a parkban ültünk le. Láttam, hogy büdös ismerősöm fél szemmel nézi, mikor maradok egyedül. S ahogy magamra maradtam már le is huppant mellém a padra.Hát ma nem volt szerencséje, mert mindent felfaltam, amit anyukám csomagolt. Ültünk egymás mellett és kínos volt a csend. Egyszer csak megszólalt,

 - ma nincs valami maradéka fiatalúr?-

-Hát nincs, ma mindent megettem, de ígérem, holnap hozok valamit.-

Másnap anyukám örömére három szendvicset csomagoltattam magamnak.Már alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak és kiülhessek a padra. Nem kellett sokat várni arra, hogy megjelenjen a szendvics gazdája. Már nem volt olyan mohó, komótosan kicsomagolta és apró falatonként harapdálta az ételt. A végén annyit mondott, - boldog lehet, hogy ilyen kedves édesanyja van. –

Megkérdezte,- hát holnap is lesz? –

Gondoltam milyen szemtelen, de azért azt feleltem igen holnap is lesz.És ez így ment egy hétig minden nap. Anyukám már gyanakodva kutatta növekvő étvágyam okát. Gondoltam, nem etetem én ezt a fickót mindennap csak, úgy. Meg akartam ismerni, ennek a fura embernek a sorsát. Addig nem adtam neki oda az ételt, amíg ki nem faggattam.

-Hol alszik? –

-Hát kérem én egy rossz viskóban, ott az erdő szélén.-

- Maga mindig így élt?- Kérdeztem.

-Volt nekem feleségem és voltak gyerekeim és jó állásom, meg házam.-

Na, akkor már nagyon érdekelt, hogy, hova veszett el a feleség, a gyerekek, meg az a szép ház és az a jó kis munka.Mindennap beszélgettünk, Turkász úr elmondta, hogy zenetanár volt, de kevés volt a fizetés és ezért a feleségével nagyon sokat veszekedtek. Ő pedig bánatában ivásnak adta a fejét. Erre az asszony, kipenderítette a házból. Nagyon bánta már a dolgot, mert szerette a feleségét és a gyerekeit. Titokban meglesi őket ma is és mindennap sír ha senki sem látja.Nagyon megsajnáltam szegényt, ezért barátaimnak elmondtam az ő történetét. És hogy segíteni kéne rajta. Hát jót röhögtek az ötletemen. Én egy vén piással akarok jót tenni?

- Nem iszik ő igazából. Amióta kidobták az óta egy kortyot sem ivott.-

Megbeszéltük a fiúkkal, hogy karácsonyra, rendbe hozzuk Turkász úr életét.Legközelebb már hárman mentünk a padhoz és elmondtuk bűzös barátunknak a mi haditervünket.Hát nagyot nevetett az ötleten és azt mondta, hogy rajta már a Jóisten se tud segíteni. De mi váltig állítottuk, hogy mi azért megpróbálnánk.Hétvégén Tomiék szülei elutaztak a nagymamához így szabaddá vált a fürdőszoba. No, itt volt a bűz eltüntetésének ideje.Turkász Úr birtokba vette a fürdőszobát és majd egy órát áztatta magát. Illatfelhőben, borotválkozástól kipattogzott képpel jött elő. Hatalmas fürdőlepedőt csavart maga köré. Addigra a szerzett ruhákat be készítettük és a kazánba dobtuk a régi holmikat. Hát nagyon fess ember lett belőle az biztos, kicsit soványka, de ezen még dolgozunk. Összecsaptuk tenyerünket, egy feladat kipipálva. És most hogyan tovább? Mert ha ilyen csinosan megy a viskóba aludni, pár nap és bűzleni fog ismét. Karcsi kereszt anyja, Magdi néni egy szeretetszolgálatnál dolgozott, ezért gyorsan fel is kerestük, mert neki mindig olyan jó ötletei vannak. Talán nem dob ki minket.Nagy kerek szemekkel fogadta a kis csapatot és miután elmondtuk neki a történteket, a könnyeit törölgetve dorgálóan szólt. -Azt azért tudjátok, hogy idegen emberrel jobb óvatosnak lenni, és előbb felnőtt segítségét kell kérni mielőtt ilyen kalandba, bonyolódtok?-Én csak annyit tudtam mondani, hogy olyan bánatos szemei voltak, hát megsajnáltam, na. Ettől fogva Magdi néni teljesen átvette az irányítást a mi haditervünk felett. Turkász úr az estét már meleg hajléktalan szállón töltötte. Rövidesen elkészültek az iratai is és így munkát vállalhatott.Na, nem tanárként, hanem a falusi pékségben árurakodóként, de ezért ő nagyon hálás volt. Meg ugye a sok finom péksüteményből mindig jutott neki ez - az.Így hamarosan kigömbölyödött a mi emberünk.Élete megoldódni látszott. De amikor hétvégén találkoztunk, valami szomorúság ült mégis a szemében. -Mi a baj- kérdeztük mindhárman szinte egyszerre?

-Tudjátok fiúk, egy hét múlva karácsony, és annyira szeretném látni a feleségemet, Katikát és az én gyönyörű gyerekeimet.-

- Csak ez a baj? Hát tessék elmenni hozzájuk.-

-Á, nem akarnak ők találkozni velem.-

- Tetszett kérdezni már?-

- Nem merek én oda menni, kinek kellek én?-

Na, újabb haditerv született. Megtudtuk tőle, hogy a családja még mindig ugyanott él.Hát becsengettünk és elmondtuk Turkász barátunk, azaz személyi igazolványa szerint Kis Gáspár történetét, az elejétől a végéig. A felesége kikerekedett szemekkel hallgatta a történetet, és hitte is a dolgot meg nem is. De nem tiltakozott egy találkozó ellen.Pontosan 4 nap volt még karácsonyig, addig össze kell hozni a találkozót. Tomi barátom zsebpénzéből vett egy csokor vörös rózsát. Minden pénzünket beleadtuk mi is. Már csak bátorságot kellett Gáspárba önteni, mert igen cidriztek a lábai az izgalomtól. Megbeszéltük, hogy a ház előtt találkozunk 4 órakor. Csinosan, fekete kabátban, divatos kalapban, két nagy szatyor ajándékkal a kezében meg is jelent Gáspár. Tomi, kezébe nyomta a virágcsokrot és azt mondta. -Most úgy tessék küzdeni, mint ha az életéért küzdene.- De nagyon inába szállt a mi emberünknek a küzdőkéje, leginkább futásnak eredt volna, ha mi nem fenyegetjük meg.-Hát ezért küzdöttünk annyit, hogy most a cél előtt feladja? Ha szereti a családját, akkor bizonyítsa be, ne legyen ilyen anyámasszony katonája! Megnyomtuk a lakás csengőt és futásnak eredtünk. A közeli fa mögé szaladtunk leselkedni. Már Gáspárnak semmi esélye sem volt a menekülésre, mert nyílt az ajtó és egy csinos nő mosolyogva kísérte be.Hát ez is kipipálva. Egy darabig még leselkedtünk, hátha ki lesz, a mi barátunk penderítve és akkor jól jön a vigasztalás. De szerencsére, a lakásból halk nevetés hallatszott, így mi is elindultunk haza.Másnap annyira izgatottan vártuk a tanítás végét és Gáspár beszámolóját, hogy még a kémia órán sem tudtunk figyelni, az amúgy izgalmas kísérletre.De hiába vártuk munka után, nem volt dolgozni sem, szabadságot vett ki. Csalódottan álltunk a pékműhely előtt, és úgy éreztük, hogy hálátlanra pazaroltunk három hónapot.De aztán a karácsonyi készülődésben, meg is feledkeztünk csalódottságunkról.Szenteste, mindenki a családjával, a misére készülődött, teljesen elfelejtve az előző hónapok izgalmait.A templom tele volt emberekkel és az estét bejárta karácsony szelleme. A plébános szokásos ünnepi szertartását mondta és áhítattal csendült fel az orgona hangja. Majd az atya egy férfit szólított a szószékbe, hogy elmesélje az ő karácsonyi csodáját, amit három fiúnak köszönhet.Tomi, Karcsi és én, meglepetten ismertük fel a mi valaha volt hajléktalan barátunkat.Fülig érő szájjal integettünk neki, ahogy a padok közt haladt, s ő félszemmel cinkosan kacsintott ránk.Ahogy halkan mesélte el történetét, a templom megtelt szeretettel, visszafojtott könnyekkel, és hálával. Annak az embernek a hálájával, aki már feladta az álmait.De mégis, hitt benne ez a három fiú, akik ugyan még csak gyerekek voltak, de tiszta szívvel tudtak adni, és akartak segíteni. Nem fordultak el tőle, nem csúfolták ki.Kapott esélyt az ő segítségükkel az újrakezdésre. A szentestét családja körében tölthette, és oly sok év után, ismét tudott szívből nevetni. Azt a karácsonyi misét soha nem felejti el senki. Ritkán, de azért történnek még csodák, főleg karácsony éjszaka. A mise után szüleink kisírt szemekkel ölelték meg Gáspárt és családját.Mi pedig cuppanós puszikat kaptunk. Nem szeretjük mi, az ilyen puszilgatós - ölelgetős dolgokat, olyan ciki.

Félrevonultunk a fiúkkal, összecsaptuk a tenyerünket és hangosan kiáltottuk, – a karácsonyi csoda kipipálva-Karcsi megjegyezte - tudod Peti nem is volt ez olyan rossz kaland. És segíteni is nagyon menő érzés-. Ezt olyan komoly ábrázattal mondta, hogy dőlt belőlünk a nevetés. Igen Karcsi az, menő érzés. De mind hárman érezték boldogabbak már nem is lehetnének. Mert adni annyira de annyira jó érzés.