Samu és a dinnye

Samu és a dinnye.

Egy nap Samu, az egérfiú hatalmas csattanásra ébredt. Ijedten húzta a fejére takaróját, és mélyen belebújt a szalmaágyikóba. Fülelt egy darabig, de a hang nem ismétlődött meg. Egyre kíváncsibb lett, mi okozhatta a szokatlan zajt.

Felvette kék ingecskéjét, barna nadrágját, megmosakodott, és óvatosan szobáról szobára végigfürkészte a házat. Sehol semmi furcsaságot nem látott, ami azt a hatalmas és ijesztő hangot kiadhatta. Úgy döntött, kimerészkedik a ház elé is, hátha onnan szűrődött be a hang.

A kapu alatt kikukucskálva meg is látott a földön elterülve egy kettérepedt hatalmas, zöldhéjú, mézillatú, piroshúsú gyümölcsöt. Samu ezidáig se nem látott, se nem szimatolt ilyen ínycsiklandozóan finom eledelt. Nagy izgalommal leste, vajon a tulajdonosa visszajön-e érte. De a dinnyésszekér már messze járt. Polonkai bácsi észre sem vette, hogy egy rakoncátlan dinnye lepottyant a kocsiról, miközben a piacra tartott.

Samut egyre jobban elbűvölte a dinnye friss illata, szinte észre sem vette, hogy a lábai elindultak vele, és már a kapu alatt bújik át semmitől sem félve. Pedig egy kisegérnek bizony sok félnivalója akad kint az utcán, az egérlyuktól ennyire távol. Leshetne rá a gazdasszony tarka macskája, vagy egy bagoly – igaz, ő este vadászik –, esetleg egy héja vagy egy róka, aki beosont az emberek közé.

De a nagy melegben egy tappancs vagy szárny sem mozdult, mindenki pihent egy árnyékos helyen, csak Samu állt megbűvölten hátát a kertkapunak szorítva, ugrásra készen. Nagy levegőt vett, izmait megfeszítette, és kilőtt egyenesen a dinnye felé. Kezdetben a félelemtől szedte aprócska lábait, de mikor kiért a forró homokra, már azért futott tovább, nehogy megégesse a talpacskáit. Sietségében nem vette észre, hogy egy szürke kis árnyék szintén a dinnye felé tart, és mire felnézett volna, egyszerre értek oda a csillogó vörös lében úszó gyümölcshöz. Ijedtében felkiáltott:

- Jaj! Egéranyám! Ki vagy te? – szaladt ki a száján hirtelen a kérdés. Egy pillanatra megfeledkezett még a finom falatokról is, olyan megilletődötten csodálta a felbukkanó ismeretlen egérkét.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Valójában észre sem vettelek, annyira hívogató volt ez a dinnye, hogy csak azt láttam magam előtt. A nevem Sárika. – fűzte hozzá szégyenlősen az egérlány.

- Ééén Samu vagyok. – felelte elpirulva az egérke, és egy kört rajzolt lábával a homokba, majd egy hangos szisszenéssel visszakapta. Mindketten elnevették magukat.

- Szereted a dinnyét? Nekem a kedvencem. Egyszer ettem tavaly, de az nem volt ilyen finom érett. – hadarta Sárika.

- Én még sosem kóstoltam, de nagyon tetszik az illata. – válaszolta Samu.

- Gyere, a jó vöröséből egyél, az a legédesebb! – mutatott a dinnye közepére az egérlány.

Mindketten kiharaptak egy szép darabot a dinnye lezamatosabb részéből, és beültek az árnyékába falatozni. Ezt addig ismételgették, míg tele lett a pocakjuk, és már csak elégedetten pihegtek egymás mellett.

Samu nem tudta eldönteni, hogy a mézédes dinnyétől vagy Sárika társaságától érzi magát ennyire kellemesen, de bizony ilyen boldog még nem volt egész életében. Az egérlány is úgy érezte, ez a legszebb nap, amit csak el tudott képzelni.

- Te a házban laksz? – törte meg a csendet Sárika zavartan.

- Igen! Gyere, megmutatom! – mondta lelkesen Samu, és megfogta a lány kezét.

- Rendben! – felelte örömmel, és kéz a kézben szaladtak a kertkapuhoz, aztán átbújtak alatta. Ezután végigosontak szépen sorban a szobákon, egészen az egérlyukig. Sárikának nagyon tetszett a fiú lakása és Samu is. Így, mikor Samu megkérdezte, hozzá menne-e feleségül, örömmel igent mondott. Samu pedig minden évben csen a pincéből egy kis lékelt dinnyét az ő kis asszonykájának, nehogy elfelejtsék, milyen édes is együtt az élet.