Samu festeni tanul

Samu festeni tanul.

A Spakli utcában éldegélt Samu. Nagyon szeretett festegetni. Arról álmodozott, hogy egyszer majd utcakiállítást rendez, ahol megcsodálhatják az alkotásait.

Szorgosan pingált nap, mint nap. Keverte-kavarta a színeket, közben vidáman fütyörészett, danolgatott.

„Keverem-kavarom
a színeket kutyulom,
imádok festeni,
a színeket mixelni!”

A festékcseppek nemcsak a vászonra kerültek, hanem a ruhájára, arcára és a padlóra. Amikor befejezte a művét, akkor vette észre, hogy minden csupa festék, maszat. Legyintett, gondolta a jó munkához akár egy kis kosz is hozzátartozhat.

Szerinte mindenhol remekül mutatnak a festékpettyek. Fekete svájci sapkáját hátrébb tolta, s úgy nézte az alkotását.

Ekkor érkeztek meg barátai, Kázmér és Kobak. Elképedtek a látványtól.

- Itt meg mi történt? Festékbomba robbant? – tudakolta Kázmér.

- Á, csak egy–két festékcseppecske freccsent ide, meg oda… de, szerintem egészen feldobják a szobát, sőt a ruhám kimondottan dizájnos lett tőle - vigyorgott Samu.

- Hát, ha neked ez az összefestékezett szoba, ruha tetszik.... Mondd, Samu! Mit festettél ma? – bökött Kobak a vászon felé.

- Mit? Hát vak vagy barátocskám! Hát nem látod? Ez egy macs-ka. Épp egy gombolyagot gurít.

- Macska-a-a? Nekem ez egy nagy sötét paca előtte meg egy világos paca - jegyezte meg Kobak.

- Várj! Festek a nyakába egy masnit, akkor máris szebb, csinosabb lesz. Ha talán jobban kinyitnád a szemecskédet, akkor láthatnád a tündibündi cicuskát.

Azzal húzott egy-két krikszkraszot, és elégedetten tekintett remekművére.

- Na, így milyen? Ugye cuki ez a cicu?

Kázmér és Kobak nézték szemből, szemlélték jobbról, majd balról, de a két pacni sehogy sem hasonlított egy bájos cicára, meg gombolyagra.

- Samu! Ne haragudj! Ez valahogy nem sikeredett jól. Nem gondoltál még arra, hogy tanulnod kellene? Tudod! Festő-suli – mondta Kázmér.

- Nem, nem gondoltam! – felelte morcosan Samu.

- Te látod, hogy ez egy macska, de mi nem. Nekünk két paca, meg néhány vonal – folytatta Kázmér.

- Tényleg?- álmélkodott Samu. – Szerintem, lehet, hogy nektek szemüvegre lenne szükségetek. Menjetek el egy látszerészhez! – vetette oda sértődötten.

- Szerintem meg neked kell szemüveg! – vágott vissza mérgesen Kázmér. – Mutasd meg másoknak, kíváncsi leszek, ők mit mondanak!

- Mi csak jót akarunk neked – tette hozzá Kobak.

Samu legyintett, hátat fordított nekik. Erre Kázmér és Kobak elvonult. Samu nézegette a festményét.

- Pedig olyan szép kerek, színes… Lehet, hogy igazuk van ezeknek a tökfejeknek? – gondolkodott el Samu.

Eszébe jutott egy festő ismerőse, aki megtaníthatná a pingálás minden csínjára-bínjára. Megmosakodott, nyakába kapta a lábát, és már szaladt is Csongorbongor piktorhoz. Az idős festő szívesen foglalkozott Samuval. Hetekig tanította, oktatta. Aztán ezt mondta:

- Még sokat kell tanulnod, fejlődnöd. Azonban már sokkal szebbek a képeid, mint amiket ennekelőtte készítettél. - Samu örült mestere szavainak, és megfogadta, rendszeresen jön még, hogy fejlessze tudását.

Otthon elővett egy vásznat, nekilátott újabb alkotások készítésének. Palettájára csodás színeket tett, majd összekutyulta, keverte, és ezt dudorászta.

„Szeretek pingálni,
szép képeket festeni.
Kavarom a festéket,
imádom a színeket.”

A keze járt, mint a motolla. A festékből már nem hullott annyi a földre, a ruháján, az arcán, még azonban itt –ott virított néhány festékcsepp. Napokig alkotott. Készített festményt kutyáról, papagájról, kakasról, virágról és újra lefestette a cicát gombolyaggal.

- Szuper! Most jöjjön egy önarckép! – vigyorgott.

Amikor a tükörben meglátta festéktől maszatos arcát, hangosan kacagni kezdett.

-Ó, nem is gondoltam, hogy ilyen jól állnak nekem ezek a színek! – mondta vidáman.

Aztán magát kezdte pingálni a vászonra. Amikor elkészült, elégedetten szemügyre vette alkotását.

- Van egy ötletem! Most itt az alkalom! Meghívom a barátaimat, az utcában élőket, és persze Csongorbongor mestert is, hogy jöjjenek el az utcatárlatomra. Kázmérnak és Kobaknak majd  leesik az álluk a csodálkozástól!

A telefonhoz lépett, felhívta a barátait, hogy jöjjenek el másnap egy sütizős - beszélgetős képmustrára.

Pingált egy plakátot, amin ez állt:

Figyelem, figyelem! Holnap nyílik a ház előtt Samu festő kiállítása. Jöjjenek, nézzenek, gyönyörködjenek! A tárlat ingyenes!

Leszaladt, és a ház elé kitette a hirdetését. A konyhában nekiállt limonádét keverni. Elkezdte összeállítani a süti tésztáját, de az valahogy túl ragacsos lett, sehogy se boldogult vele. Így aztán a szomszédban lakó Piri néni segítségét kérte, mert rájött, hogy a sütéshez is tudás kell.

Hát igen! Mindent tanulni kell. Lám, sütni sem egyszerű – állapította meg Samu.

Piri néni helyeslően bólogatott.

Másnap izgatottan várta a barátait, az utca lakóit. Hamarosan érkeztek az érdeklődők, ismerősök. Persze Kázmér és Kobak is eljött. Szájtátva bámulták a Samu új képeit.

- Nézd Kobak! Itt a cica gombolyaggal! – kiáltott fel Kázmér.

- Ami most tényleg macska! – mondta vidáman Kobak.

Samu odalépett barátaihoz.

- Ne haragudjatok rám! Igazatok volt! Tanulni kell, ha valamit jól akarunk csinálni. Először mérges voltam rátok. Aztán Csongorbongor piktor megtanított sok mindenre, elmagyarázta, hogy nem elég a tehetség, azt csiszolni kell. Tudom, hogy még nem tökéletesek az alkotásaim, de törekszem, igyekszem, folytatom a tanulást – azzal átölelte a barátait.

Szorgalommal, kitartással, tanulással mindenki elérheti azt, amit szeretne.