Sarkantyús és a giliszta

Sarkantyús és a giliszta.

• Sarkantyús gyere játszani! – Kiabált Lili az udvar közepén álló kiskakasnak. – Bújócskázunk, leszel a hunyó?
• Most nem megyek, fontos dolgom van!
• Na, gyere már! – Kérlelték a többiek kórusban. Ne legyél már ilyen undok! Most mit húzod ki magad folyton?
• Jól van, bújjatok el, háromig számolok!
• Az nem elég a bújáshoz! – Reklamált Helga és Márti.
• De ha nem tudok tovább! Ha az nem elég, nem leszek hunyó!
• Jó, akkor számolj háromszor háromig! – Oldotta meg a kérdést okosan Szandi.

Sarkantyús bólintott. Odament az udvar közepén álló eperfához, eltakarta a szemét a szárnyával és számolni kezdett. – Egy, kettőő…

• Lassabban! – Kiabált Irénke, miközben tizenketten tizenkét felé futottak.
• Egy, kettőőőő, hároooooom, eeeeeegy, keeeeettőőőőő, háááárooooom, egy, kettőőőő, három, aki bújt, aki nem, megyek! – kiabálta a kiskakas és megfordult. Ám akkor ahelyett, hogy elszaladt volna a többieket megkeresni, szinte földbe gyökerezett a lába.

Közvetlenül a lába előtt valami tekeredett ki a földből. Sarkantyús megbabonázva nézte. Szólni sem tudott. A valami csak jött kifelé, rendületlenül. A kiskakas kicsit közelebb hajolt hozzá. Eddig a valami háttal volt neki. Most óvatosan araszolgatva megkerülte és még közelebb hajolt, szinte hozzáért. Ekkor a valami észrevette őt. Úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani és villámgyorsan megpróbált visszajutni a földbe.

• Na, csak nem mész vissza? – Kérdezte nevetve, és óvatosan megfogta a csőrével, hogy megállítsa.
• De igen, határozottan vissza akarok menni! Engedj el! – Szólalt meg a valami.

Sarkantyús megrázta a fejét. Ekkor, mivel a valamit a csőrével fogta, kirántotta a földből. A kiskakas meglepődött. – Nahát, milyen hosszú, vékony, és középen, mintha egy nyereg lenne rajta, vastagabb.

• Ha elengedsz és megígéred, hogy nem eszel meg, akkor beszélgethetünk! – Próbált szabadulni a valami.

Sarkantyús letette a földre, de a lyukra rálépett, hogy elállja a valami útját.

• Nem eszlek meg, van nekem mit enni! De akkor mondd meg, ki vagy?
• Giliszta Oszkár vagyok, és már megyek is, azt hiszem eltévedtem. – Mondta a valami nyugtalanul jobbra-balra tekintgetve, veszélyt szimatolva.
• Várj! A giliszták tudnak a föld alatt menni?
• Amint látod, nincs lábunk, nem megyünk, hanem csúszunk. És nagyon komoly munkát végzünk a föld alatt. Ha nem tudnád, lazítjuk a talajt.
• Óh! Én is lemehetek oda?
• Nem, te nem, ha jól látom, te egy kiskakas vagy. A kiskakasok nem tudnak ásni.
• De kaparni tudnak, és ha akarnak, akkor olyan nagy lyukat ásnak, amilyenről az ilyen csupasz giliszták álmodni sem mernek!
• Nézd, én nem bocsátkoznék vitába, ugyan is sietős az utam. Annyit mondhatok, hogy nem véletlenül vagyunk csupaszok. Így könnyebben tudunk közlekedni a földalatti járatainkban.

Ekkor ért melléjük Pipi Márti. Felháborodva kiabálta már messziről:

• Nem ér! Te nem is keresel minket! Így nem ér! Miért nem játszol, te vagy a hunyó, nem? – Giliszta Oszkár amilyen kicsire csak tudta, összehúzta magát a földön, és igyekezett odébb állni a csibék útjából.
• Nahát! Ez meg mi? – Kerekedett el a szeme Mártinak.
• Giliszta, és az enyém! Én találtam!
• De most már én is látom, add nekem!
• Nem adom! Mondom, hogy az enyém! – És nyomatékul gyorsan felkapta a földről Oszkárt.
• Naaaa, add oda!
• Nem adom, mondta szinte érthetetlenül Sarkantyús, Oszkárral a szájában.
• Akkor elveszem! – Kapta el a giliszta másik végét Márti.
• Ne húzgáljatok, az ég szerelmére! Tegyetek már le! – Kiabálta a giliszta, de nem hallgattak rá.

Sarkantyús húzta az egyik végét, Márti a másik végét. Egyikük sem akarta elengedni. Mérgesen topogtak körbe-körbe, szegény Giliszta Oszkárral a csőrükben.

Ahogy így toporogtak, és huzakodtak, a többiek is oda érkeztek, körbevették őket. Hangosan bíztatták a két veszekedőt. Piri, Helga és Irénke Márti pártjára állt, Luca, Lili és Kitti Sarkantyúst biztatta. A többiek Oszkárt nézték meglepetten. Ugyan is a giliszta csak nyúlt, nyúlt, ahogy húzta a két mérges csibe.

Forogtak, huzakodtak, topogtak, egyikük sem engedett. Oszkár meg csak nyúlt és nyúlt. Olyan nagy volt a hangzavar, egymás csipogását is alig értették.

Hanem akkor egyszer csak mind a ketten, zsupsz! Hanyatt estek! Úgy meglepődtek, hogy még a csőrük is eltátották. Akkor aztán lássatok csudát! Mindkettőjük csőréből villámgyorsan kicsusszant a kettészakadt giliszta, és fennhangon reklamálva eliszkoltak a lyukba. - Még ilyen neveletlen csibéket! Ide se jövünk többet az biztos! Most melyikünk lesz Oszkár? Tudod mit? Én leszek Oszkár egy, te legyél Oszkár kettő, jó lesz úgy? – Jó, jó, csak menjünk innen minél messzebb!

Jó ideig a csibék még a csőrüket is elfelejtették becsukni. Sarkantyús tért magához először.  Megrázta magát, hogy csak úgy szállt a por a pihéiből.

• Na, most akkor mi van? Nincs itt semmi látnivaló! Hess! Aki nem bújik el, nem keresem meg! Háromig számolok, futás!- És az eperfa felé fordult.

A csibék úgy eliszkoltak a fű közé, egy pillanat múlva már csak a fűszálak mozgása jelezte merre járhatnak. A kiskakas még kicsit morgott magában. – Akkor is az enyém volt, én találtam és kész. - De azért számolni kezdett. – Eeegy, kettő, hááááároooom! Aki bújt, aki nem megyeeeek! – És megfordulva keresni kezdte a testvéreit a fűben.

Estére úgy elfáradtak a játékban, hogy egyiküket sem kellett ringatni. Tyúkanyó oltalmat adó szárnyai alatt reggelig édesdeden aludtak. Csak Sarkantyús motyogta álmában: - Két giliszta lett, nahát! És mind a kettő Oszkár!