Simon és a csodaesernyő

Simon és a csodaesernyő.

Május eleje volt, és az óvónéni a nagycsoportosokkal sétálni készült.

Az időjárás előrejelzés nem kecsegtetett szikrázó napsütéssel, ezért biztosítani akarta, hogy a kicsik ne ázzanak el a szabadban.

           – Vegyétek fel az esőkabátot is, mert lehet, hogy elered az eső séta közben – mondta az óvónéni a gyerekeknek.           

Simon felforgatta a kék autóval megjelölt kis szekrényét, de esőkabátot nem talált benne, csak egy átlátszó gyerekesernyőt, amit még a nagyszüleitől kapott. Odaszaladt Helga nénihez, hogy elmondja neki.

           – Nem találok esőkabátot. Esernyőt is hozhatok? – vette elő az ernyőt a háta mögül a kisfiú.

           – Igen, kivételesen – egyezett bele mosolyogva az óvónéni. – Majd szólok a szüleidnek, hogy hozzanak be neked egy esőkabátot is.

           A gyerekek kettesével felsorakoztak az óvoda udvarában, és Helga néni szélesre tárta a kaput, majd elindultak a közeli játszótér felé.

           Már majdnem odaértek, amikor a Nap hirtelen elbújt a felhők mögé, és alig egy perc múlva cseperegni kezdett. Minden gyerek felhajtotta a fejére az esőkabátja kapucniját. Simon pedig kinyitotta az eddig sétabotként használt esernyőjét. Így folytatták az útjukat tovább az egyre jobban szemerkélő esőben.

           – Gyerekek! – állt a sor elejére Helga néni. – Ilyen időben nem tudunk a szabadtéren játszani, így elmegyünk egy olyan múzeumba, ahol megnézhetitek, hogy régebben milyen eszközökkel játszottak a szüleitek és a nagyszüleitek.

           A gyerekek ujjongva örültek az új úti-célnak, és az óvónő segítségével áthaladtak a zebrán a Játékmúzeum felé. Ekkor erős szél támadt, és Simon esernyője alá kapott. A fiú az esernyővel a kezében felrepült.           

– Maradjatok itt Ildi nénivel! – intett kolléganője felé Helga néni, hogy vegye át az irányítást a csoport felett. – Visszahozom Simont – kiáltott vissza futás közben.

           A nagy riadalomban Ildi néni mint egy tyúkanyó tárta szét a karját, hogy egyben tartsa a csoportot.

Helga néni rohant az elvesztett gyerek után, de egy idő után szem elől tévesztette.

           Simont az a makacs kis ernyő a játszótéren rakta le a földre. Ott ezer ágra sütött a Nap, száraz volt a fű és a játékok is. A világosbarna hajú kisfiú nem értette, hogy ezen a helyen, miért nem esik az eső. Rápillantott a földön álló esernyőre, és úgy látta, mintha széles mosoly villanna fel rajta, majd nagy szemeivel kacsintott is egyet. Egy apró széllökés elég volt, hogy odapenderüljön a fiúhoz, és a libikóka felé terelje. Simon felült az egyik ülőkére, az esernyő pedig felszállt a másik oldalra, és máris indulhatott a játék.

           – Te ilyen erős vagy? – csodálkozott Simon.

            Az ernyő megint csak mosolygott.

           – Miért hoztál ide, és itt miért nem esik az eső? – tette fel kérdéseit Simon, de a csodaesernyő sajnos nem tudott beszélni.

           – Jöhettek volna a többiek is és akkor nem egyedül kellene most játszanom – vágta oda az ernyőnek csalódottan.

           Az ernyő abbahagyta a libikóka hajtását, és egy fuvallat segítségével a hintához repült. A kisfiú követte, és felült a kedvenc hintájára. A csodaesernyő hátulról meglökte, és Simon jó magasra szállt.

           – Te is jó játszótárs vagy, csak néma – állapította meg egy idő után kicsit szomorúan. – Hiányoznak a társaim – folyt le egy könnycsepp a selymes kis arcán. – Vissza tudsz repíteni hozzájuk?

           A csodaesernyő megállította a hintát, és Simon leszállt róla. Újra szélesre tárta átlátszó boltozatát, és szélirányba fordult. A megszeppent kisfiú megfogta az ernyő nyelét, majd újra repülni kezdtek a házak felett.

A gyerekek még mindig ugyanott álltak, ahol az előbb átkeltek a zebrán. Már ott sem esett az eső. Az esernyő letette Simont a többiek közé, összecsukódott és a fiú újra a kezébe vette. A gyerekek ámuldozva nézték.

          – Jól vagy? Hol voltál? – kérdezték egyszerre az többen is.

          – Igen, jól vagyok. Csak a játszótéren voltam – vonta meg a vállát Simon.

          A gyerekek körbeállták őt és az esernyőjét figyelték, de az újra csak egy hétköznapi tárgynak látszott. Hiába rázogatták, nyitogatták, csukogatták, nem akart újra felszállni.

          Közben Helga néni is visszaérkezett a csoporthoz a keresésből, és örömmel állapította meg, hogy teljes a létszám.

          – Úgy látom, mindenki megvan végre, folytathatjuk utunkat a Játékmúzeumba – kacsintottak össze megkönnyebbülten az óvónénik.

          A gyerekek újra felsorakoztak kettesével, megfogták egymás kezét és vidáman sétáltak tovább.