Csendes éj

Csendes éj.

A dimbes-dombos tájat véget nem érő, örökzöld mohatakaróként borította a fenyves.
Betakarta, elfedte a föld testén sebként csúfoskodó hasadékokat, éles peremű
sziklakinövéseket. Ha valaki belehallgatott az erdő csendjébe, a madárfüttyön kívül a fák
lélegzését is hallhatta. Béke és nyugalom honolt a tájon.
A hatalmas, délceg fenyőóriások évszázadok óta népesítették be a lankákat, s ha egy-egy fa
öregség miatt kidőlt, közéjük szorgos kezek új, fiatal csemetéket telepítettek.
Karácsony közeledtével, amit a távoli falu idelátszó tarka fényei jeleztek, emberek érkeztek
az erdőbe. A kis fenyők közül néhányat magukkal vittek, de előbb óvatosan kiásták, s a
gyökereket rejtő földlabdával együtt rakták őket a kocsira. Az ünnep elteltével, amikor a
faluban kihunytak a színes fények, rokonaik a távolság ellenére viszontlátták ezeket a
fácskákat, amint egy-egy kert gyepébe ágyazva szépen növekedtek, s néha a susogó széllel
még üzentek is erdőben maradt társaiknak.
Most ismét karácsony volt készülőben. Néhány kicsi fát, akik alacsony törzsük miatt, még
sohasem gyönyörködhettek a karácsonyi fényekben, rettegés töltött el. Nyugtalanság vett
rajtuk erőt, félelem az ismeretlentől.
Egy bölcs, öreg fenyő ekkor beszélni kezdett.
Sok-sok éve történt, karácsony előtt, amiről most mesélek nektek. Leszállt a csendes éj,
szokatlanul sötét lepelbe burkolva az erdőt. Óráról-órára hidegebb lett, még a fák is
beleborzongtak. Az ég csillagtalan, a levegő hó illatú volt. Szinte sütött a dermesztő hideg,
mintha a csend is megfagyott volna.
Ekkor váratlanul dübörgés zaja tört a fák közé. Egy autó hangja, ami az éjszaka közepén
merőben szokatlan volt. Kirándulók vagy erdei munkások nem lehettek, ők sohasem jöttek
sötétedés után. Az autó tovább berregett az úton, mintha félt volna a kihűléstől.
Óvatos léptek közeledtek, a ropogó avar hangja egyre beljebb hatolt az erdőbe. Egy fiatal
fácska mellett megállapodtak, és hamarosan valami nyüszítő, sivító hang csapott fel. A kis fa
irtóztató fájdalmat érzett az oldalában, amilyent addig még sohasem. Még egy-két rántás, és
derékban eltörik, de ekkor váratlan dolog történt.
Mintha a tél csak erre a jelre várt volna, hóvihar tört ki. A csapadékkal terhes ég leszakadt, a
szokásosnál nagyobb jégszemcsékkel ostromolva a földet. A szél fergeteggé változott, még a
nagy fákat is meghajlította, olyan erővel zúdult az erdőre. A kis fenyő törzsének fűrészelését a
két férfi kénytelen volt abbahagyni. Egy perccel később, az éles fogakkal teletűzdelt
szerszámot felkapta a szél, messzire röpítette, a férfiakat pedig elszakította egymástól.
Meghempergette őket az egyre vastagodó hóban, arcukra jégkristályokat, fedetlen fejükre
jégcsapokat fagyasztott. Ruhájukat megtépázta, eláztatta, lehámozhatatlan jégkéreggé
változtatta.
Az autóban várakozó ember - félelmében, hogy leáll a motor, és ő megfagy -, utolsó
lendületével nekirugaszkodott, és a járművel sűrűn kifarolva igyekezett a hótorlaszokkal
megbirkózni, eljutni az országútig. Otthagyott társai eszébe se jutottak, sem az, hogy ők
hárman, milyen hasznot reméltek az éjszaka leple alatt kivágott kis fenyők eladásából.

A fácskát kivágni szándékozó férfiak csak órák múlva, a hajnali enyhülő sötétségben, az
utolsó métereket négykézláb megtéve találtak ki az útra, ahol egy korán kelő autós felvette,
majd egyenesen kórházba vitte őket.
A kis fa megsebzett törzsét jótékonyan belepte a hó. Megvédte a kiszáradástól, nedvességgel
látta el, és tavaszra a fűrészelésnek már csak halvány nyoma maradt.
Hát ne féljetek kis fenyők - fejezte be mondandóját a mesélő -, mert az erdő megvédi az övéit,
a rosszban sántikáló tolvajt pedig megbünteti. Pihenjetek, gyűjtsétek az erőt, nőjetek magasra,
és akkor előbb-utóbb ti is meglátjátok a falu karácsonyt váró, tarka fényeit.
A csendes éjben a fenyves álomba szenderült. A mesét mondó öreg fa összébb húzta
tűlevelekkel sűrűn borított ágait. Közben, megszokásból, végigsimított a törzsén húzódó
forradáson, ami már rég nem fájt, csupán egy lassan múló, rossz emlék volt számára.