Karácsonyi kommandó


http://mocorgohaz.hu/

Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregényrajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.A csapat tagjai - hobbij...

Kép forrása: Mesterséges Intelligencia által generált kép

Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregény
rajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.
De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.
A csapat tagjai - hobbijukon túl -, merőben különböztek egymástól: egyikük magas volt, a
másik kövér, a következő alacsony, negyedik társuk szemüveget viselt, az ötödik pedig
egyszerűen csak okos volt. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy valami különlegeset, valami
csodaszámba menőt kellene véghezvinniük. Hozzanak létre - hőseikhez hasonlóan -, egy
kommandót, és csináljanak valami olyasmit, amit ez idáig még sohasem tettek.
Közeledett a karácsony. A fiúk mindnyájan a városi középiskolába jártak, méghozzá naponta
bejártak a kis faluból, ahol éltek.
Nem származtak jómódú családból, de amire alapvetően szükségük volt, azt a szüleiktől
megkapták.
Nemegyszer hallottak azonban arról, hogy már megint meghalt egy agg falubélijük, és
egyedül maradt öreg párja bizony csak magára számíthat. Vajon hány ilyen magányos, idős
ember élhet a településükön?! Ahogy összeszámolták, bizony akadt belőlük jócskán.
A kommandó alakítás ötlete szárba szökkent, továbbfejlődött, és amikor két héttel az év végi
ünnepek előtt leesett a hó, a csapat mozgásba lendült.
Rozika néni nem a legelesettebbek közül való volt, mégis temérdek gondja akadt. A fia
meghozatta ugyan a téli tüzelőt, de azt a szállítók csak ledobálták az udvarra, mondván, itt az
ő feladatuk véget ért, a fa behordására nem szerződtek.
Mit csináljon ilyenkor egy nyolcvanéves öregasszony? Városban élő fia nem ér rá vele
vesződni - megvan annak a maga baja -, nem marad más hátra, minthogy kikaparja a hó alól a
napi fűtenivalót. Persze, amíg teljesen át nem ázik a fa, mert akkor csak füstöl, nem ad
meleget. Nehéz télnek nézek elébe - gondolta.
Másnap azonban, amikor kilépett a konyhaajtón, hogy az udvarról legalább annyi fahasábot
becipeljen, amennyi a kötényébe belefér, meghökkenve vette észre: az összes fa eltűnt.
Siránkozva körbejárt az udvaron, amikor meglátta, a fészer ajtaja résnyire nyitva áll. Tán
onnan is elloptak valamit az éjszakai tolvajok?! Mérgesen belökte az ajtót, és akkor a
legnagyobb megdöbbenésére azt kellett látnia, hogy a drága fa ott áll a fal mellett felstócolva,
szép sorjában, magas halomba rakva…
Vele ellentétben, a nemrégiben megözvegyült öreg Józsi, csúzzal küszködve várta a számára
semmi jóval nem kecsegtető karácsonyt. Magát még csak ellátta volna, értett a konyhához, de
a betegsége mozgásképtelenné tette. Hogy fog ő most kimenni a kamrába, a tyúkólba a
tojásért, az istállóba megetetni a tehenet, amikor félméteres hó takarja az udvart?!
Így aludt el, és ugyanezekkel a gondolatokkal ébredt. Csak kinézni akart az ablakon, remélve,
hogy tegnapról aznapra kitavaszodott, és elolvadt a hó, amikor azt kellett látnia, hogy a hó
tényleg eltűnt. Tisztára volt söpörve az egész udvar, könnyen megközelíthető volt a kamra, az
istálló és a tyúkól is. A hó nem elolvadt, csupán „lábra kélt”, jobban mondva odanyomult a
kerítés mellé, végig, körbe-körbe, ahol senkit nem zavart, és csak rá volt bízva, ott éri-e meg a
tavasz jöttét, vagy - a télnek köszönhetően - gyarapszik még tovább…

Boriska néni igazán szegény volt. Férje sosem lévén, nehezen élt, és bár egész életében
keményen dolgozott, idős korára nem sikerült semmit tartalékolnia. Szerény nyugdíjából téli
tüzelőre se tellett. Már előre félt a hideg napoktól, mert a kertjéből való, fákról lehullott
gallyak utolsó maradékát vetette a tűzre. Hogy másnaptól hogyan lesz, azt el sem tudta
képzelni.
Éjszaka nyugtalanul forgolódott a kihunyó tűz, már meleget alig adó, tompa fényénél, amikor
az udvar felől zajt hallott. Kimenni nem mert, a házában meg csak nem törnek rá, hiszen
mindenki tudja, tőle nincs mit elvinni.
Másnapra virradóan, kicsit félve, de kíváncsian lépett ki a házból. Ugyan mi okozhatta az
éjszakai zajokat? És akkor szinte földbe gyökerezett a lába, mert egy nagy faágat látott
kikandikálni az üres istálló ajtaján. Beljebb menve meglátta a többi, ott tornyosuló tűzifát is,
amely száraz, feldarabolt farönkökből, és vékonyabb-vastagabb gallyakból állt. Visszalépve
az udvarra azonnal észrevette, hogy a saját kertjében korábban kiszáradt két nagy gyümölcsfa
eltűnt. Jóakarói azokat vágták ki - nem lehetett nehéz, már maguktól is félig kidőltek -, és
azok „sétáltak be” az istállójába, hogy azután őt melegítsék egész télen.
János bá’ valaha a falu tehénpásztoraként kereste meg a napi betevőjét. Mindenki ismerte,
kedvelték, mert jó dolgos volt, megbízható, odafigyelt az állatokra, sohasem hullott, veszett el
a keze alól egyetlen jószág sem. Az idő azonban telt-múlt, és vele ő is elhasználódott. Már a
házát se hagyta el, öreg feleségével napról-napra éltek, gyerekük nem volt. A faluszéli
vályogház, amelyben éltek, roskadozott, különösen azóta volt félő, hogy nem vészelik át
benne a telet, amióta kis szobájuk fölött kilyukadt a tető. A hó beesett rajta, lavórt állítottak
hát a lyuk alá, abba essen, ne kezdje ki a földes padlót. A tetőre felmenni eszébe se jutott,
„meghalni itt a földön állva is lehet, nem kell azért létrára mászni” - szokta mondogatni.
Egy reggel arra ébredtek, hogy a lavór üres. Pedig a hó egész éjszaka esett, hallották, amint a
jeges hókristályok bebocsátásért kopogtatnak az apró ablakon. Ugyan mi történhetett?!
Az öreg János magára húzta ócska kabátját, és kiment, hogy szemügyre vegye a háza tetején
előző nap még ott éktelenkedő, az udvarról is jól látható helyet, ahol besüppedt a zsúpszalma,
és ahonnan folyamatosan kapták az égi áldást. A zsúp ott volt, de egészen kisimítva, mintha
értő kezek egyengették volna el a tető hepehupáját. Na, ezen át nem esik már se eső, se hó.
Csak a Jóisten csinálhatta be a tetőt, mástól ilyen nem telik ki a mai világban - gondolta furcsa
megnyugvással.
Böske néni egykoron a falu bábája volt. Túl a kilencvenötödik életévén, épphogy csak élt. De
mivel mindig tevékeny volt, úgy gondolta, ha muszáj, egy darabig még kitart. Nem is lett
volna baj, ha ősszel el nem esik, és darabosra nem töri a karját. Öreg csontja nem jól forrt
össze, így nem tudta használni a kezét. Csak ezért, és nem másért maradt letöretlen a
kertjében a kukorica, ami addig még sohasem fordult elő. Pedig nemcsak a tyúkoknak kellett
a morzsolt tengeri, a tűzhelyből is hiányzott a fűtenivaló, a jó száraz kukoricacsutka.
Hogy hogyan telik majd enélkül a tél, gondolni se mert rá. Nem is azért kelt korán, hogy
efölött a friss, udvari levegőn töprengjen, csupán a megszokás húzta ki az ágyból a hajnali
órán. Ahogy kilépett az ajtón, valamibe beleütközött a lába. Még szerencse, hogy újra el nem
estem. Akkor már tényleg magatehetetlen lennék, jó kéz és láb híján - jutott azonnal az
eszébe. De amikor jobban megnézte, mibe botlott, a meglepetéstől önkéntelenül felkiáltott: a
kamrabéli nagy, poros zsák állt előtte, színültig töltve morzsolt kukoricával. Ki lehetett vajon
a nagylelkű adakozó?!

Körbefuttatta tekintetét a hajnali félhomályból kibontakozó udvaron és a közeli kerten, és azt
kellett látnia, eltűntek a kukoricatövei, amelyek előző nap még ott kornyadoztak a frissen esett
hó terhe alatt. Közeledvén a „tetthelyhez”, saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy
valaki az ő kukoricáját törte le, akkurátusan, szépen megtisztított terepet hagyva maga után, és
lám, a górét is megtömte kukoricacsutkával.
A faluban szóbeszéd tárgya lett, hogy ismeretlenek sorozatban olyan jót cselekedtek a
legszegényebb öregek javára, ami a mai közönyös, rideg világban csodaszámba megy.
Később azonban úgy alakult, hogy karácsony másnapján, az öt csapatbéli fiú - a kommandó
tagjai -, a lakásuk küszöbén találtak egy-egy csomag mennyei ízű, porcukros diós kiflit.
Azt pedig faluszerte mindenki tudta, hogy Rozika néni udvarán nagy diófa terpeszkedik,
aminek termését - mivel a fia is szerette, hát leszedte -, zsákban tartotta a kamrában. Jánosék
nagyon értettek a diópucoláshoz. Az öreg Józsi - a csúza ellenére -, egy zacskónyi dióbéllel
azért elbírt, és el tudta vinni Boriskához, aki fénykorában remek szakácsné volt, és a
semmiből is ínycsiklandó étket, főként pompás süteményt tudott varázsolni. A kifli egyéb
hozzávalóit - a lisztet, tojást, meg a cukrot - a valamikori bába, a vén Böske adta, mondván
cserébe csupán egy-két darabot kér a kisült kiflikből. De amúgy ez utóbbi tény nem volt
publikus.
Mint ahogy az sem vált nyílt titokká, vajon miért éppen az az öt, a karácsonyi ünnepek alatt
halálosan kimerültnek látszó, munkától megkérgesedett, kisebesedett kezű középiskolai diák
talált az ajtaja előtt porcukros diós kiflit…

Mester Györgyi, meseíró

Ezt a mesét írta: Mester Györgyi meseíró

Budapesten születtem, civil foglalkozásom külkereskedelmi üzletkötő.A külkereskedelmi munkavégzést követően, hosszabb ideig a közigazgatásban dolgoztam, ahonnan 2005-ben nyugdíjba mentem.A nyugdíjas éveim elején kezdtem el – hasznos időtöltésként, kikapcsolódás gyanánt – az írással foglalkozni.Főként nagyon rövid, változatos témájú novellákat írok, amelyek számos honlapon megtalálhatók, és különböző irodalmi fo...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!