A legkisebb cinke

A legkisebb cinke.

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon
óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor
pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben
fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár.
Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A
bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett
szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.
Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak,
néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit
felmelegedjenek.
Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt.
Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség.
Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő
terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben
pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.
Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc
közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes
karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány
kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a
magokat.
Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek
mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét,
így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a
pompás fában, majd útra kelt.
Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a
családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos
karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a
varázslatos szépségű fa?
Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki
végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább
élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes
testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó aprócska faépítmény vonta magára
a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt
benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!
Picinke azonnal útra kelt, és ahogy gyenge kis szárnyától csak tellett, röpült a családjáért.
Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza.
A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan
csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a
csodaszép fenyőfában.
Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó
gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a
szeretet ünnepe.