Soha ne add fel!

Soha ne add fel!.

Soha ne add fel!

Magas hegyvidéken nyaraltam, ott ismerkedtem meg Benivel. Az ő családja nemzedékről-nemzedékre itt élt. El voltam keseredve, mikor vigasztalás képen elmesélte ezt a történetet.

Ezen a hatalmas erdővel övezett hegy völgyében volt egyszer egy tó. A hegyoldalból pedig egy pici patak csörgedezett. A tó nagyon kevély volt, irigy és gonosz. Kívülről hiába volt a csodás környezetben lévő gyönyörű látványosság. Szegény kis patakot sokat gúnyolta. – Hé te patak megvagy még? Látni sem lehet! Ráadásul el is bújtál a fák között. Téged észre sem vesznek, bezzeg engem! – Nem tehetek róla, hogy ilyen pici vagyok. A kis patak sokat szomorkodott, mindig is szeretett volna nagyobb lenni. Az erdő állatainak szükségük volt vízre, így mentek a tóhoz, hogy igyanak. A tó elzavarta az állatokat. - Menjetek el innen, csak nem gondoljátok, hogy össze fogjátok piszkítani a vizem! – De szomjasak vagyunk! Belőlem, bizony nem isztok!A tónak így egy barátja sem volt. Az állatok egyre csak keresték a vizet, de nem találtak. Egyszer csak egy vékony hangra lettek figyelmesek. - Gyertek ide, az én vizemből ihattok! Az erdei állatok megszokták, hogy a kispatakhoz járnak inni, és nagyon hálásak voltak önzetlenségéért. A kispatak, ahol indult a hegyből egy szikla teljesen kiállt a hegyoldalból. Ezen a sziklán csodák csodájára, egy tölgyfa növekedett. Míg a szem ellát fenyves erdő ölelte körbe a hegyet. A kiálló sziklát mindenki észrevette és rajta a különleges tölgyfát. Egy madár a makkot itt ejtette el, és minden nehézség ellenére tölggyé cseperedett. A kispatak és tölgy sokat beszélgettek. – Ne légy mindig szomorú kispatak, hiába vagy elrejtve az összes állat neked köszönheti, hogy nem szomjazik. Én is csak úgy tudtam ezen a sziklás részen megmaradni, hogy a gyökereimet te táplálod. - Drága tölgy te igazán lehetnél magányos, és szomorú, mégis mindig jókedvűen fogod be a szelet, dallamot játszol a leveleiddel. – Igaz kitűnök a fenyők közül, ráadásul nekem csak ez a szikla jutott, de innen mindent jól látok. Gyönyörködök a Napkeltében, Naplementében. Szemem előtt a mesés táj, én itt boldog vagyok! – Engem csak az vigasztal, hogy kevés vizemmel segíteni tudok, akinek szüksége van vízre. Az én vágyam mégis az, hogy nagy, hangosan csobogó patak legyek! Hatalmas forrósággal köszöntött be a nyár, a kispatak vize nem volt mindig elég az állatoknak. A tölgy megszólal- innen látom a tavat, lassan teljesen kiszárad, már nem hordja fent az orrát. – Tudod tölgy most még jobban szeretnék nagyobb lenni mint valaha, hogy segíthessek vizemmel! A hosszú forróság a hegycsúcson megolvasztotta a havat, és a kispatakon keresztül jött le a hegyről. Örömében felkiáltott a kispatak. – Duzzad a vizem és egyre növekszem! Mindenkinek jut elég víz!  Boldogan csobogott, még a nagy fenyves erdő is ütemre zenélt, a madarak énekeltek. Mindenki boldog volt, hogy teljesült a  patakvágya és addig is másokat segítve folydogált. A tó viszont kiszáradt, az ő vizét nem pótolta semmi.

Beni  megszólal – látod soha ne add fel az álmaid, még annál is jobban sikerülhet, ahogy te elgondolod! Nem elég csak a külső szépség, a gonoszság pedig nem vezet semmi jóra! Légy mindig önmagad, aki soha nem adja fel álmait, akkor célba érsz.