Sütiszörny

Sütiszörny.

A házban frissen sült sütemény illata terjengett. Senki ne egyen belőle holnapig! -szólt anya határozottan. Holnap reggel ezt visszük a nagymamához vendégségbe!

Lekváros kifli! A kedvencem! - lelkendezett Milán, aki időközben felkapaszkodott az egyik konyhaszékre, hogy megcsodálhassa a tálca finomságot. Óvatosan, nagyon forró! -intette apa, aki eddig fel sem nézett az újság mögül. Ebben a pillanatban keserves nyávogás szűrődött a konyhába. A bejárati ajtó aljába szerkesztett kis csapóajtóban felbukkant Nyafi, a család cicája. Panaszosan mesélt aznapi kalandjairól, bár, hogy pontosan mit, azt csak találgatni lehetett. Kecsesen felugrott a Milán melletti székre, és amint megkapta a neki járó simogatást, elégedett dorombolásba kezdett.

Elérkezett a lefekvés ideje. Milán ilyenkor, ha tehette elköszönt mindenkitől. Nyafitól, a halacskáktól az akváriumban és pufitól, a család jóltáplált hörcsögétől. Végül bemászott az ágyába, ahol szülei egy-egy puszit nyomtak az arcára, hogy jól aludjon.

Hamar eljött a reggel. Hamarabb, mint egy átlagos szombat reggelen, ugyanis anya türelmetlenül felébresztette Milánt. Nem tudsz valamit a süteményről? A kisfiú próbálta kitalálni mi is lenne a megfelelő válasz a kérdésre, de csak zavartan pislogott, így anya folytatta: Te etted meg? Milán, ha lehetett még jobban zavarba jött, de erre a kérdésre legalább tudta a választ: nem. Akkor talán a sütiszörny volt? Anya hitetlenkedve kiviharzott a szobából.

Hamarosan elindult a kis család, hiszen még el kellett menniük a boltba, hogy ne üres kézzel menjenek a nagymamához. Mikor megérkeztek, nagymama tárt karokkal fogadta vendégeit, és szokásához híven ő maga is készült, méghozzá annyi finomsággal, amennyi egy hadseregnek is elég lett volna. Ahogy ott ültek, beszélgettek, Milánnak a körülötte tornyosuló süteményekből egy sem csúszott le a torkán. Egyre csak azon gondolkozott, amit anyukája mondott. A sütiszörny volt? Tudta, hogy sütiszörny nem létezik, viszont abban is biztos volt, hogy a sütemények nem tűnnek el maguktól. Én faltam volna fel a tálca lekvároskiflit? Talán azért nem emlékszem, mert alvajáró vagyok? Találgatására azonban hasa méltatlankodva korogni kezdett, jelezve, hogy benne semmiféle sütemény nincsen, nemhogy egy egész tálca. Hát akkor ki lehetett? Elhatározta, hogy amint hazaérnek, nyomozást indít, így indulás előtt elrejtett egy szalvétába jópárat a nagymama legfinomabb süteményeiből csalinak.

Ahogy hazaértek, Milán egyből visszavonult a szobájába, hogy számba vegye a gyanúsítottakat. Apa és anya minden gyanún felül álltak, amúgy is ők ették volna meg javarészt a süteményt nagymamával. Fel-alá járkált, azonban megtorpant, ahogy megakadt a szeme Pufi ketrecén. Közelebb lépett. Süteménymorzsáknak nyoma sem volt, azonban a hörcsög pocakja gyanúsan gömbölyödött. Lehet ő a sütiszörny? Pufi lustán és elégedetten feküdt mókuskerekében, ez azonban nem volt szokatlan. Előfordult régebben, hogy kiszökött a ketrecéből, de amióta Milán átvállalta az etetését,  annyi finom falatban részesült, hogy már nem tudott volna felkapaszkodni a ketrec tetejére. Azért most erőt vett magán, egy mozdulattal átfordult, hogy tappancsaira érkezve meginduljon Milán felé, hátha a kisfiú hozott neki valami harapnivalót. Nem, Pufi nem lehet a sütiszörny. Még ha fel is szolgálták volna neki, az egész tálca süteményt nem tudta volna egy éjszaka alatt eltüntetni. Mielőtt Milán tovább indult volna, a rácson keresztül egy kekszes sütemény darabot nyújtott át Pufinak, amiért meggyanúsította. Az állat ezt boldogan fogadta és egy cseppet sem látszott haragtartónak, sőt, úgy tűnt bármikor szívesen állna ki hasonló próbákat még több jutalomfalatért cserébe.  

Most az akvárium lakóin volt a sor. Milán sámlira állt és orrát az üvegnek nyomva tanulmányozta a halacskákat. Nem vett észre viselkedésükön semmi különöset. A színesen csillogó apró halak úgy tátogtak és úszkáltak egymással szemben, mintha egy forgalmas utcán lennének. Jó napot! Jó napot! Viszlát! Szép napot! Az akvárium fenekét egy romos vár díszítette, mintha egy elsüllyedt városból maradt volna meg, hogy a titokzatos vízi világ lakói menedéknek használják, vagy épp átúszhassanak ablakain. Lehetséges volna, hogy ezek az ártalmatlannak tűnő halacskák volnának a sütiszörny? Összefogtak, hogy tervet eszeljenek ki, hogyan kapjanak haleleség helyett süteményt? Nem, ők csak a vízben tudnak megélni, mással pedig nem értenek szót, így nem kérhetnek segítséget, ha süteményt ennének. Ha már azonban ez így felötlött Milánban, meg is esett a szíve a halacskákon. Gyertek! Ma kipróbálhatjátok milyen finom egy sütemény! Zsebéből kikaparta a maradék süteménymorzsát és a vízbe szórta. A halak egyszerre váltottak irányt és célozták meg tátott szájjal a morzsákat, amiknek idejük sem volt elsüllyedni, máris elfogytak.

Milán lemászott a sámliról, hogy leülhessen tovább törni a fejét. Alig huppant le, Nyafi dörgölőzött a lábához, hogy újabb adag simogatást kunyeráljon. Lehetséges volna, hogy Nyafi a sütiszörny? Mit is esznek a macskák? Nyafi éppenséggel elég ügyes ahhoz, hogy feljusson a konyhaasztalra, esténként a legéberebb és talán fel is tudna falni ennyi ennivalót. Máskor sem elég, hogy otthon etetik, még a szomszédoknál is addig nyafog, amíg nem adnak neki valamit. Anya biztos tudja, mit esznek a macskák, de kivételesen nem szeretett volna segítséget kérni, a könyvespolcon pedig egyetlen könyv sem szólt a macskák táplálkozásáról. Ekkor Milánnak remek ötlete támadt. Visszaszaladt a szobájába, majd a legínycsiklandóbb süteményt letette Nyafi elé, és várt. A macska kíváncsian odahajolt és megszaglászta a süteményt, de végül érdektelenül kihúzta magát és odébbállt. Talán csak jól van lakva, gondolta Milán kissé csalódottan, hiszen nem volt több gyanúsítottja. Majd estére csapdát állítok, és akkor kiderül ki is a sütiszörny!

Elérkezett a lefekvés ideje. Miután Milán szülei jó éjszakát kívántak és kimentek a szobából, a kisfiú lerúgta takaróját, majd a padlóra fektetett egy szalvétát, amire magas kupacba pakolta a nagymama süteményeit. A ház hamarosan elcsendesedett. Milán odaosont az ajtajához és nagyra nyitotta, hogy a sütiszörnynek szabad útja legyen a csapdáig, majd visszabújt az ágyba és alaposan betakarózott. Azt hitte, nehéz lesz ébren maradnia, azonban nem így történt. Szíve a torkában dobogott és tenyere már egészen megizzadt ahogy a takaró alatt zseblámpáját szorongatta. Telt, múlt az idő, de a csendet nem törte meg csak a konyhacsap csepegése, az akvárium buborékolása és néha Pufi fészkelődése a ketrecben. Nyafi feltehetőleg még valahol az utcákon tett éjszakai felfedezéseket. Ilyenkor szerzett a környékbeli macskák személyében új barátokat és ellenségeket. Ebben a pillanatban ismerős zaj hallatszódott. A cicaajtó! Milán jól felismerte a csapódását. Talán Nyafi érkezett meg? A panaszos nyávogás elmaradt, azonban hallani lehetett, ahogy apró lépések közelednek a szoba felé. Milán egészen összehúzta magát és úgy szorította zseblámpáját, mintha az élete múlna rajta. A konyhából beszűrődő esti homályban egy macskáéhoz hasonló sziluett bontakozott ki. Egyértelműen nagyobb volt, mint Nyafi, és egyenesen a süteménykupacot célozta meg. Milán nemhogy megmozdulni, de még levegőt venni is alig mert. A titokzatos jövevény előbb óvatosan körbeszaglászott, majd hangos csámcsogás közepette nekilátott elpusztítani az előkészített finomságokat. Mégis létezik sütiszörny! Milán gondolatai sebesen cikáztak. Mi történik, ha Nyafi hazaér és a lény észreveszi? Pufi örülhet, hogy a ketrecében van legalább ott nem eshet baja. Szólni kell anyáéknak! Jajj! D e olyan messze van a szobájuk, addig nem tudnék eljutni és kiabálni sem merek. Hiszen biztosan csak képzelődöm. Sütiszörnyek nincsenek. Márpedig itt valami van, és ezt nekem reggel senki nem fogja elhinni! A kisfiú ekkor hirtelen elhatározásból, felnőtteket megszégyenítő bátorsággal felkapcsolta zseblámpáját, és egyenesen a szörnyre világított. A bundás lény felnézett. Apró fekete karmos mancsaiból meglepetésében kiejtette a süteményt és egyenesen a fénybe bámult a sötét szempár. Felegyenesedve ült, tolvaj szerű ravasz, kormos ábrázatával úgy tűnt, mintha betörő maszkot hordana. Ahogy első meglepetéséből magához tért, sarkon fordult és menekülni kezdett. Villámgyorsan megcélozta a bejárati ajtót, Milán pedig vakmerően utána eredt, ekkor azonban már kiabált. Anya! Apa! A tolvaj egy utolsó ugrással megcélozta a macskának készült csapóajtót, hogy a kertbe jutva eltűnhessen az éjszakába, ekkor azonban a telhetetlensége megbosszulta magát. Feje és elülső mancsa kijutott, kerek hátsója azonban beszorult. Az ajtócska fogságába esett. A házban hamar világosság gyúlt és a szülők ijedten kérdezték: Mi történt? Mi a baj?

A sütiszörny! - válaszolta Milán az ajtó irányába mutatva. Egy hosszú, vastag bundás, fekete-fehér farok nőtt ki az ajtóból, aminek a két oldalán apró fekete tappancsok rúgták a levegőt. A szülők elképedve meredtek a hétköznapinak sehogy sem nevezhető látványra. Apa óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy a hívatlan jövevényt szemből is szemügyre vehesse. Hiszen ez egy mosómedve! -kiáltotta. Mosómedve Budakeszin? - hitetlenkedett anya. Az állat belefáradt a kapálózásba és már csak megszégyenülve pislogott maga elé. Most már Milán is közelebb merészkedett, hogy szembenézzen a titokzatos állattal. Így, csapdába esve, nem is tűnt ijesztőnek ez falánk, bundás jövevény. Inkább hasonlított egy hatalmas plüssre, mint szörnyre. Apa eközben visszament a házba és hamarosan visszatért a tegnapi újsággal. Nézzétek! A minap olvastam, hogy a Vadasparkból elszökött az egyik. Biztosan ő lesz az! Fel is hívták a cikk alján szereplő számot és hamarosan meg is érkezett a segítség. Óvatosan kiszabadították a szökevényt, majd hazavitték a többi mosómedvéhez. Most már mindenki nyugovóra térhetett. Másnap reggel Milán csodás illatra ébredt. Anyukája egy friss tálca lekváros kiflivel várta, amit csak neki készített. A kisfiú annyit ehetett, amennyi csak belefért, ezután pedig az egész család felkerekedett, hogy meglátogassák a Vadasparkban azt a rosszcsont, bundás, pufók  sütiszörnyet.