Százszorszép

Százszorszép.

Egyszer volt, hol nem volt, túl száz hegy ormán, ahol száz kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy szeszélyes királykisasszony. Olyan elbűvölő volt a szépsége, hogy legendák születtek róla. Hercegek, grófok, sőt még álruhás királyfik is messzi vidékekről sereglettek udvarába, hogy elnyerjék a kezét. De ő mindegyiküket gőgösen elutasította, sőt, még ki is csúfolta, mielőtt büszkén elzavarta volna őket. A nép csodálkozva mesélte különös természetét és káprázatos szépségét, így ragadt rá a név: Százszorszép.

Egy reggel aztán a királykisasszony hívatta a szolgáit, s parancsot adott:

- Holnap hajnalra készítsetek pontosan száz szál virágból egy virágszőnyeget a kastély köré, hogy azon sétálhassak, különben fejeteket vétetem!

A szolgálók megrettentek, tanácstalanul gyűltek össze, hiszen tudták jól: virágot nem lehet nevelni egyik pillanatról a másikra. Ekkor az egyik szolgálólánynak eszébe jutott Fülöp, az öreg varázsló, aki a száz tó országában, a századik erdő legszélén, a századik fa mellett éldegélt. Nem habozott, útnak indult, hátha tud rajtuk segíteni.

Éjfél előtt oda is ért, bekopogott a csöpp kis ház ajtaján.

- Ki zavar éppen akkor, mikor a békanyálas varázsitalomat főzöm?- förmedt rá a varázsló.

- Jaj, kérlek segíts, nagy a baj! A királykisasszony parancsára holnap reggelre virágokkal kellene borítanunk a rétet, különben vége az életünknek!- sopánkodott a leány.

- Miféle királykisasszony az, aki nem tudja, hogy a virágoknak idő kell a nyíláshoz?- dünnyögte az öreg, majd kérdőn nézett a lányra.  Hogy hívják a te úrnődet?

- Százszorszép királykisasszonynak. Te talán még nem hallottál róla? Messze földön híres a szépségéről.

- Ó, már értem… - bólintott a varázsló, s elővett a kredenc mélyéről egy pici szelencét, benne aranyló magocskákkal. A lány köténye zsebébe szórta őket, s halkan így szólt:

- Vidd ezeket a magokat. Éjjel, pontban három órakor szórd szét a kastély körüli réten, és mondd ezt a varázsigét:

Tündérborda, aranyszál,

nyúlós, foszlós békanyál,

míg a réten százat lépek,

nyíljatok ki százszorszépek!

Fülöp varázsló tüsszentett egyet, majd folytatta:

- Aztán, amikor a déli harangszót meghallod, ne feledd elmondani a második varázsigét:

Ördögborda, aranyszál,

nyúlós, foszlós békanyál,

míg a réten százat lépek,

pusztuljatok százszorszépek!

Ismét tüsszentett, de most nem egyet, hanem százat, alig bírta abbahagyni, majd ráparancsolt a szolgálóleányra:

- Ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondtam!

A lány, bár nem értette a különös szavakat, megjegyezte őket, és még az éj leple alatt visszatért a kastélyba. Mikor az óra hármat ütött, kiment a rétre, szétszórta a magokat, s elsuttogta az első varázsigét:

Tündérborda, aranyszál,

nyúlós, foszlós békanyál,

míg a réten százat lépek,

nyíljatok ki százszorszépek!

Csoda történt! Mire az első napsugár rásimult a fűszálakra, virágba borult a mező. A szolgálók ujjongtak örömükben, s alig várták, hogy a királykisasszony megpillantsa a csodát.

Százszorszép királykisasszony elégedetten sétált végig a virágszőnyegen. Rózsaszín és sárga virágok között lépdelt, s mindegyiket meg is számolta  egytől- egyig. A virágok pedig nőni kezdtek, egyre színesebben, ragyogóbban pompáztak, vagyis hát, csak pontosan kilencvenkilenc. A századik virág valahogy nem akart magasra nőni. Inkább a föld felé hajolt, erős gyökeret eresztve kapaszkodott a talajba. A királykisasszony dühbe gurult.

- Te, virág! Hogy mersz ellenállni? Nem tiszteled a szépségemet? Hát nem tudod, ki vagyok én?! Szolgák, azonnal ide! A fejetekkel fizettek ezért a szemtelenségért!

Ám ekkor  megkondult a  harang. A bátor szolgálólány tüstént kimondta a második varázsigét:

Ördögborda, aranyszál,

nyúlós, foszlós békanyál,

míg a réten százat lépek,

pusztuljatok százszorszépek!

Hatalmas szélvihar támadt, az ég elsötétült, s a réten álló virágokat egyetlen percen belül elsodorta a szél. Majdhogynem  a királykisasszonyt is elragadta.

Amikor elcsitult a vihar, már csak egyetlen virág állt épen a réten....., éppen a századik. Egy aprócska, fehér, szerény százszorszép, amely erős gyökereivel kapaszkodott a földbe.

A királykisasszony némán nézte. Nem szólt, nem parancsolt. Csak leült mellé, és megérintette a szirmait.

Attól a naptól kezdve minden reggel meglátogatta. És lassan megértette: a valódi szépség nem a pompában, nem a ragyogásban rejlik, hanem az alázatban, a kitartásban,  a lélek szépségében.